*
Castiel-mióta hazajött a boltból-már hosszú ideje nem jött ki a szobájából.Aggódok érte.Ha egyedül van általában bántja magát.Felmentem a lépcsőn és a szobája felé vettem az irányt.Bekopogtam hozzá.
-Castiel?Bemehetek?
Nem hallottam választ,így benyitottam.Az ajtó lassan és nyikorogva tárult ki.Az ágya mellett ült.Lábait kinyújtotta,az egyik keze az ölében volt a másik,mint egy rongybábú keze lógott mellette.Odamentem hozzá és kezemet a vállára tettem.Ebben a percben eldőlt.Lassan kinyitotta a szemeit.Akkor láttam,hogy az alkarjából patakokban vér folyik.
-Hátat fordított nekem,már nem számítok neki...de te mindig is jó testvér voltál!-suttogta és a végén elmosolyodott.Lecsukta a szemét.
Leszaladtam kötszerért és elkezdtem szorosan bekötözni a sebet.Felhívtam a mentőket akik hamarosan ki is érkeztek.Anya is elment velük.Épp a mentősökkel érkezett haza.Áthívta Anniet,hogy vigyázzon rám.Féltem.
-Mi történt?-guggolt le hozzám.Castiel ágya mellett ültem.
Megsimogatta a fejem és lassan elkezdte feltakarítani a vért.Arca fehér volt,szeméből aggódás tükröződött.Miután befejezte a takarítást,leült mellém.Magához ölelt.
-Ne aggódj!Biztos jobban lesz!Eddig mindig kiengedték...
-És ha most nem lesz így?Ha a szervezete feladja?-néztem fel rá könnyes szemekkel.
Beharapta az alsó ajkát.
-Nem lesz így.Nem..nem lehet így...
-Mondott valamit,mielőtt elájult...-próbáltam terelni a témát.
-Mit mondott?
-Azt,hogy valaki hátat fordított neki...meg még valamit,csak nem emlékszem rá tisztán...
Bólintott és tovább simogatta a hajam.Odabújtam hozzá és csendben sírtam.
-Annie..én félek..félek,hogy elvesztem a testvérem...-szipogtam.
-Én is félek,de ne aggódj!Biztos jobban lesz!
Anya hazaért,de nem mondott semmit se.Bement a szobájába és csendben sírt.Annie hazament.
-Anya...mi van Casttal?
-Semmi.
-Semmi?Hogy-hogy semmi?
-Az orvosok nem tudnak semmit.Vagy legalább is nem mondták el.
Odafeküdtem mellé.
Ez napokig így ment.Annie is soványabb és sápadtabb lett.Féltem őt is és Castielt is.
*
Napokig minden ment a szomorú kerékvágásában.Egyik nap végre beengedtek a fiúhoz.Leültem mellé és megsimogattam a karját.Arca falfehér és beesett.Bőrén rendesen lehetett látni az ereket.Hiába adtak neki vért,továbbra is így nézett ki és az állapota sem javult.Legalább is nem sokkal.Keze jéghideg volt.
-Mint egy halott...-suttogtam magam elé.
-Pontosan.Ezért is nem értem miért vagy itt.Úgy sem kel fel!-szólt mögöttem Bruce-Nem is értem miért foglalkozol vele.
Ránéztem,majd vissza sápatag barátomra.Lehajtottam a fejem és megszorongattam a kezét.
-Nem tudom,de..valami már hozzáköt.Valami amit már nem lehet elszakítani.Valamiért már ő az életem legfontosabb része.
-Szereted?
-Egy kicsit.De mi közöd van hozzá?-mordultam fel.
-Csak úgy.Minek szeretsz te egy ilyen érzelmi roncsot?Jobbat érdemelsz!
-Ez az érzelmi roncs a barátom és nem tűröm,hogy ilyen hangnemben beszélj róla!-kiabáltam,mire megütött.Elestem és jobb kezemmel belekapaszkodtam az ágyba.Ekkor lépett be Tony.
-Mit bámulsz?kérdezte Bruce mérgesen és kisietett úgy,hogy majdnem fellökte a kisfiút.
Odarohant hozzám és arcomra tette a kezét.Feltápászkodtam és megsimogattam a haját.
-Jól vagy?Nagyon megütött?-kérdezte,majd hirtelen átölelt.Aranyos kis teremtés.
-Semmi baj,már nem is érzem.Ne aggódj!
Felemelte könnyes tekintetét,majd bátyja felé fordította a fejét.A fiú halkan nyöszörögni kezdett.Keze lassan megmozdult és mintha keresett volna valamit.Tony megfogta a kezem és odatette testvére ujjaihoz.Lassan hideg ujjaival megfogta a kezem.Leültünk mellé és vártunk.Eddig meg sem mozdult,talán most felkel.Bár oldalára fordult,pillái megremegtek,de nem ébredt fel.Éreztem,ahogy minden erejével megszorítja a kezem.Szinte meg sem éreztem,olyannyira le volt gyengülve.
-Mint amikor rémálma van!-szólt mellettem Anthony.
-Tényleg?
-Igen.Néha megengedi,hogy nála aludjak,de van,amikor megérzi,hogy nem tudok aludni és ő jön át az én szobámba.De volt,hogy ő álmodott rosszat és ezért mentem át én hozzá.Castiel nagyon jó testvér,vigyáz rám.Érzem,hogy tényleg fontos vagyok neki.Rossz látni,hogy ilyen állapotban van.
Castiel arca néha-néha megrándult,keze önkéntelen idegrángásokat tett.Némán vártunk késő estig.Tonyt már hazavitte az anyja.Amint elengedtem a kezét még hangosabban nyöszörgött.Arca olyan volt,mintha erős fájdalom nyílalt volna bele.
-Sajnálom,hogy nem lehetek melletted mindig!-simítottam végig a karján és arcán.-Hidd el,én is szívesen maradnék,de mennem kell!
Könnyek folytak végig az arcomon.
-Hideg van kint,de..talán ez megteszi.-szóltam halkan.
Levettem a pulcsim és a fiú mellé tettem.Magához ölelte a ruhadarabot és egészen közel emelte az arcához.
-Kérlek,mihamarabb kelj fel!Már szeretném hallani a hangod,érezni,hogy ott vagy mellettem!Szeretném,ha megölelnél és odabújnál hozzám!Hiányzol Castiel!-suttogtam a fülébe és lassan egy puszit nyomtam az arcára.
Elmosolyodott és valamit motyogott az orra alatt.Egy szót lehetett csak kivenni.De ezt sokszor mondta.
-.....Annie...Annie....Annie...
Lassan elhagytam a kórházat.A hideg szél a csontjaimig hatolt.De nem bántam,hogy bent hagytam a pulcsim.Még ha tőle is kaptam,akkor is.Mostanában gyakrabban vettem föl azt a pulóvert.Úgy is (tavasz ellenére) hideg idők járnak.
Reggel már kora hajnalban fölkeltem és elindultam otthonról.Még bőven volt időm a sulikezdésig,be akartam menni Casthoz.
Este óta vajon javult-e az állapota?
*
Hajnal 5 körül benyitottak a kórtermembe.Azt hittem megint az egyik nővér,hogy ellenőrizzen,de tévedtem.Este a hátamra fordított és Annie pulcsiját a tőlem egyik messze lévő szék támlájára fektette.Attól kezdve nem tudtam aludni.Fel sem bírtam kelni,hogy érte menjek.Számomra az a ruhadarab is sokat jelentett.Érezni lehetett rajta finom,kellemes illatát,úgy éreztem,mintha ott lenne mellettem.A szememet alig bírtam nyitva tartani,csak pislogni tudtam.Fáradság és gyengeség.Ez a kettő összejátszik most ellenem.Mellkasomra,mintha kilós köveket tettek volna.
Aztán egyszer csak édeskés illat csapta meg az orrom.
Annie!
Leült az ágy mellé.Kezemhez tette a puha anyagból készült pulcsit és megpuszilta az arcom.
-Remélem jobban vagy!Kérlek,kelj fel mihamarabb!-fektette fejét a mellkasomra.
Kezembe folyamatosan fájdalom nyílalt,hiába ettem a gyógyszereket.De nem is biztos,hogy a vágások miatt fájt.A fájás ellenére lassan felemeltem a karom és megsimogattam hosszú,gesztenyebarna haját.Felemelte fejét és rám szegezte smaragdzöld tekintetét.Halványan mosolygott,bár könnyek jelentek meg a szemében.
-Aggódtam érted!Nagyon hiányoztál!
-Köszönöm.Most már biztos vagyok benne,hogy nem fordítasz nekem hátat!De..leszállnál a mellkasomról,így is alig bírok lélegezni!
-B-Bocsi!-emelkedett fel és kitörölte a könnyeket a szeméből-Nagyon fáj a karod?
-Eléggé,de most csak annak örülök,hogy itt vagy!
Délután Anthonyval együtt jöttek.Már félig-meddig felültem,de párnákkal támasztották meg a hátam.Öcsi örült és rengeteget mesélt.Jó volt,hogy boldognak láthatom.Eldőlt mellettem és a vállamra hajtotta kis fejét,s közben a kezemet szorongatta.Annie csak mosolyogva figyelt minket.Szerettem volna,ha öcsi tovább marad,de edzésre kellett mennie.
-Minden rendben?Nem fáj semmid?-suttogta a lány halkan.
-Persze,minden oké.
-Hogy tudsz mosolyogni?
-Úgy,hogy itt vagy mellettem!Történt valami?-töröltem ki egy könnycseppet a szeméből.
Megrázta és lehajtotta a fejét.Haja teljesen eltakarta az arcát.Nehézkesen felültem és állánál fogva felemeltem a fejét.
-Tudod,hogy nekem mindent elmondhatsz!Ki bántott?
-Senki...-mondta alig hallhatóan.
-Biztos?Csak mert amikor tegnap itt voltál...
-Hallottad?-kérdezte elpirulva.
-Igen.Fent voltam.Mindent hallottam.Bár fel is tudtam volna kelni!
Az ágy szélén ült és az ölében lévő kabátját babrálta.Egy kicsit mintha zavarban lenne.Közelebb húztam és megöleltem.
-Aranyos lány vagy Annie!Bár tudnálak
úgy szeretni!De,tudod...
-Tudom.És nem haragszom ezért!Én mindig itt leszek neked,ha szükséged van rám!Nem is értem hogy gondolhattad,hogy valaha hátat fordítok neked!-fúrta könnyes arcocskáját a nyakamba.
Hosszú óráknak tűnő percekig ültünk így.
-Ígérd meg,hogy ilyet nem csinálsz többet!
-Nem ígérem,de megpróbálom.Csak,tudod nehéz.Kár hogy nem érted.
-Sajnos nem,de tudom mennyire fáj.-húzta fel a pulcsija ujját.A szívecske heg formájában ott díszelgett a csuklóján.
-Már másfél éve csinálom.Meg lehet szokni.Egy idő után már észre sem veszem.
-Ez nem igaz!Ezt nem lehet megszokni!Az ilyet nem lehet!
-Lehet,hogy neked nem menne.Nekem viszont igen.Lassan ideje hazamenned,biztos aggódnak érted!
Elhúzta a száját,de csak hazaindult.
-Vigyázz magadra!
-Te meg gyógyulj meg minél hamarabb!-mosolygott vissza az ajtóból
