17.Unalmas szombat és egy kis lelkizés

Castiel..olyan mint egy kisgyerek..egy ártatlan szomorú kisfiú.
Már elzsibbadt a lábam,a hátam is fájt,de meg se mozdultam.Nem akartam felkelteni.Lassan kisimítottam egy-két kósza tincset az arcából.Szempillája megrebbent,de nem kelt föl,csak az oldalára fordult.Nyögve-nyelve próbált felébredni.Kinyitotta köd szürke szemét és csak meredten nézett,majd arcomra fordította tekintetét.Csak nézett,de nem engem,hanem inkább mögém figyelt.Látszott,hogy a gondolatai messze járnak.Még korán volt,az ablakon beszűrődött a felkelő nap fénye.
Egy kis idő után felült,beletúrt amúgy is kócos hajába és meredten nézett maga elé.
-Nem fáj a lábad?
-Tessék?
-Nem fáj a lábad?Biztos elzsibbadt.
-Csak egy kicsit.Hamar el fog múlni.Cast.
-Hm?-fordult felém.
-Minden oké?Nem vagy túl jó színben.
-Csak még nem vettem be a gyógyszarokat.
-Gyógyszereket?
-Úgy is mondhatjuk.-sóhajtott és elindult le a konyhába.Vele mentem.
Elővett az egyik szekrényből 4-5 doboz gyógyszert és mindből kivett egyet-egyet.Kicsit csodálkoztam,hogy mennyit kell szednie,mert este is körülbelül ugyanennyit vett be.
-Van valami baj?
-Nem,csak kicsit elcsodálkoztam,hogy mennyi gyógyszert kell bevenned.
-Ezek azért vannak,hogy jobban érezzem magam,de gyakran van,hogy csak még szarabbul érzem magam tőle.Ilyenkor az állapotom is romlik,így azt mondják vegyek be többet.Ez egy ördögi kör,amiből sosem szabadulhatok.-mondta és bevette a maréknyi gyógyszert-De ne félj,egyszer majd csak abbamard ez az egész.
-Mikor?
-Amikor az EKG-m csak sípol és egyenes vonalat mutat.
-Hülye!Ilyet ne mondj!-fúrtam az arcom a mellkasába-Te is tudod,hogy utálom ha ilyeneket mondasz!
-El ne kezdj sírni!-puszilta meg a fejem.
-De ha egyszer ilyeneket mondasz!-szorítottam magamhoz-Mindig megijesztesz és eszembe juttatod,hogy te nem akarsz élni!Ilyenkor úgy megijedek...mert..mert én melletted akarok maradni..és segíteni akarok neked!-szipogtam.
Mosolygott és a hajamat simogatva próbált nyugtatni.Belemarkoltam a pólójába,úgy,hogy szinte elfehéredtek az ujjaim.
-Most már fejezd be,jó?Utálom ha sírsz.
-Sajnálom.
-Olyan kis hülye tudsz lenni!-nevetett és puszit nyomott a homlokomra.
Leültünk a kanapéra és úgy reggeliztünk.Nem akartam elmozdulni mellőle.Kedvesen ölelt,szorongatott.
-Felkelted Tonyt?
-Miért?Még korán van.
-Karatéra megy.Felkelted vagy menjek én?
-Megyek,de te mosogatsz!
Megvonta a vállát én pedig elindultam a fiú szobájába.Nyakig betakarva szuszogott békésen,kis feje épphogy csak kilátszódott a paplan alól.Leültem mellé,megsimogattam az arcát és próbáltam keltegetni.
-Hé,hétalvó!Ébresztő!Mindjárt menned kell!
-Csak még 5 percet!-fordult a másik oldalára.
-Lehúzom rólad a takarót!
-Nem fogod.Te nem vagy ilyen kegyetlen,Annie.
Na akkor már csak azért is!Magzatpózba kuporodott és próbálta visszaszerezni a takarót.Egy darabig huzigáltuk,aztán elengedte,mire hátraestem.Nevetve mellém feküdt a földre.Egy darabig néztük egymást,aztán összekócoltam amúgy is szanaszét álló haját és fölhúztam a földről.
-Sírtál Annie?-kérdezte mielőtt kiléptem a szobából.
-Egy kicsit-mosolyogtam-de már minden rendben.
Cast anyja elvitte Anthonyt,majd elment dolgozni.Ültünk a kanapén egymásnak dőlve és valami gagyi filmet néztünk.Semmihez se volt kedvünk,meg ötletünk sem volt.Kint esett az eső,villámlott,dörgött.Végigfeküdtem az ülő alkalmatasságon,lábamat a karfáról lelógatva.10-re kell mennünk Castiel öccséért és még csak fél 9 van.Lábamat fel le mozgatva néztem a barátom ahogy a karfán könyökölve mindjárt elalszik.Hasra fordultam,kezemet az állam alá tettem és úgy figyeltem.Már szinte alig nyitotta föl a szemét pislogáskor.Mikor már hosszabb ideje lehunyva tartotta a szemét fölkeltem és finoman végigfektettem a kanapén.Leültem a garnitúra mellé és tovább néztem az épp aktuális sorozatrészt.Egy büdös kukkot sem értettem belőle.Persze,ez nem meglepő,hisz' az elejétől kellene nézni hogy egyáltalán tudjam ki-kicsoda.Mögöttem a fiú lassan megmozdult és arcát a nyakamba fúrta.
-Jó illatú a hajad.-suttogta.
Megfordultam.Arcunk közel volt egymáshoz,de ez már nem zavart minket.Megszoktuk.Egy dolgot nem szoktam még meg: az őszinte mosolyát.Olyan furcsa.A műmosolyt ismerem,azzal már nem tud átverni hogy "Semmi baj" meg "Minden oké" és társai.Az őszinte,aranyos mosolya még számomra furcsa,de aranyos.Mintha még mindig kisfiú lenne.Erre a gondolatra kicsit elmosolyodtam.
-Min gondolkodsz?-kérdezte miközben fejét kinyújtott karjára fektette,ami lelógott mellém.Én ilyenkor már rég leesnék.
-Olyan vagy mint egy kisfiú.
-Egy kisfiú nem vagdossa magát pengével.
-Nem úgy.Amikor mosolyogsz,de úgy őszintén.
Csak hümmögött valamit.
-Valami rosszat mondtam?Már egy ideje csendben vagy.
-Ja,nem.Csak elgondolkodtam.Nem szoktak ilyenek mondani rólam az emberek.
-Mert csak a hegeket és a feketeséget látják.Meg sosem mosolyogsz az emberek között.Persze megértem.
-Talán igazad van.Te vagy az első aki nem családtag és őszintén tudtam mosolyogni.1 évvel ezelőtt  Lysre is úgy tudtam mosolyogni,mint rád.Azóta eltávolodtunk.Őt inkább a zene és a karrier érdekelte én meg nem akartam az útjába állni.
-És hagytad hogy itt hagyjon a szarban?
-Nem.Szoktunk beszélgetni.Még mindig a haverom.Csak ár kicsit távolabb áll tőlem.Ennyi az egész.-vonta meg a vállát.Annie?
-Hm?
-Ugye te nem hagysz itt a szarban?
-Nem.
-Ígéred?
-Ígérem.
Elmosolyodott é pedig puszit nyomtam az arcára.

-Na,menjünk Tonyért!-húzott fel a földről és elindultunk a buszmegálló felé.

16.rész "Nem kell..."

*
-Biztos jó ötlet,hogy ilyen korán kiengedik?
-Igen,az orvos szerint semmi komoly baja nem származik belőle.Bár én is aggódom miatta.De lehet azért ilyen,mert még gyenge.
Csak bólintottam és lassítottam,hogy a fiú mellett tudjak menni.
-Minden oké?-kérdeztem tőle mosolyogva,bár legbelül aggódtam.De ez talán normális.
-Persze,mi bajom lenne?Nem kéne mindig aggódnod értem.
A hangja rideg volt és kissé talán elutasító.
-Tudom,de...megnyugtat,hogy vigyázhatok rád...és hogy bennem megbízol...
Nem mondott semmit,csak sóhajtott és megfogta a kezem.Valahová másfelé tekintgetett,gondolatai messze jártak,engem viszont csak az érdekelt,hogy velem van.
-Annie,ugye most itt maradsz estére?Megígérted!-"rontott" nekem Anthony.
-Persze,hogy itt maradok,már ha..nem zavarok.-lestem Amy-re,a fiúk anyukájára.
-Ne butáskodj!Te is szinte a családunk része vagy!
Nevetve megsimogattam Tony fejét,majd hozzáláttunk a vacsora elkészítéséhez.Fél óra múlva azonban felmentem Castiel szobájába,hogy megnézzem jól van-e.Túlságosan is csendben van.Az ágyán feküdt,a fal felé fordulva.Meg se hallotta,hogy bejöttem.
Leültem az ágy szélére és félresöpörtem a haját,hogy láthassam az arcát.Alszik.Halkan szuszogva alszik.Közel hajoltam hozzá és finoman puszit nyomtam az arcára.Megmozdult,de csak a hátára fordult,fejét ölembe hajtva.

Egy kicsit meglepett,nem tagadom el is pirultam.Remegő kezekkel simítottam végig a vörös hajkoronán és a sápadt arcon.Ezen a sápadt,szomorú arcon,ami oly' kedves számomra.Lelki nyomorék?Meglehet...de nem tudom magára hagyni.Nem azért,mert sajnálom.Sokkal több köt hozzá.
-Annie?-suttogta halkan-Te vagy itt?-nyitotta ki szürke szemét.
-Igen.Csak néztem megnézni jól vagy-e?Olyan sápadt vagy...teljesen más vagy,mint régen...de gondolom,ez a kórházban töltött idők miatt van.
-Hogy érted,hogy teljesen más vagyok?
-Nem is tudom...sápadt vagy és csont sovány...az arcod olyan beesett,a szemedből is eltűnt a csillogás.De ezek csak külsőségek.Ma is,olyan hidegen viselkedtél velem.Nem szeretem ha ilyen vagy.Ugye minden rendben van?
-Persze,hogy minden rendben van.-simogatta meg az arcom-Ezek csak mellékhatások.Tudod,a gyógyszerek nem működnek úgy,ahogy kéne.Ennyi az egész.
-Biztos?
-Biztos.Nem kell aggódnod.Amúgy meg,mióta fekszek így?
-Úgy 10-15 perce biztos.De szerintem már rég kész a vacsora,gyere,menjünk!
-Nem akarok!Én így szeretnék maradni!
-H-Hogy érted,hogy így?
-Így.Az öledben feküdve.Így olyan nyugodtan érzem magam...nem akarom magam bántani..és..biztonságban érzem magam.
-Figyelj!Felhozom a vacsorád,átöltözök,aztán felőlem egész este aludhatsz így,jó?
Bólintott és felemelkedett.Kócos vörös haja egészen jól állt neki.
-Annie?Kérdezhetek valamit?
-Hm?
-Te megpusziltál?
-I-Igen.Miért,baj?
-Nem.-mosolygott és kezét arcára emelte-Kedvellek.

Pironkodva hagytam el a szobáját.Fél  óra múlva,amikor visszaértem,még mindig ugyanúgy ült ott.Evett egy pá falatot,de nem szólt semmit.Visszafeküdt,fejét ölembe hajtva és megfogta a kezem.A keze jéghideg volt.Betakartam és megszorítottam a kezét.Hálás tekintettel nézett rám.
-Annie,te nem fázol?
-Nem,miért?Felkapcsoljam a fűtést?
-Nem kell.Csak nem akarom,hogy megfázz.
-Viszont a te kezed jéghideg.Tudom,hogy nem szereted,de aggódok miattad.
Kezemet közel emelte a szájához és finoman megpuszilta.
-Nem kell...Így is van elég bajod.-mosolygott.
Nem tudtam és nem is akartam vele vitába szállni.Mosolyogva elszundított és fel se kelt reggelig.Én viszont alig aludtam.Az ülőhelyzettel még nem volt bajom,hisz' csak falnak döntöttem a hátam és nyugodtan tudtam aludni.Valami nyugtalanság volt bennem.Valahogy akkor is féltem,ha nincs okom rá,még ha ott is vagyok mellette.
Haját simogattam és bámultam ki az ablakon.Kint bogarak,tücskök ciripeltek,bent csak Castiel szuszogása hallatszott.Hogy lehetek nyugtalan egy ilyen nyugodt környezetben?

15. ...és következmény

*
Castiel-mióta hazajött a boltból-már hosszú ideje nem jött ki a szobájából.Aggódok érte.Ha egyedül van általában bántja magát.Felmentem a lépcsőn és a szobája felé vettem az irányt.Bekopogtam hozzá.
-Castiel?Bemehetek?
Nem hallottam választ,így benyitottam.Az ajtó lassan és nyikorogva tárult ki.Az ágya mellett ült.Lábait kinyújtotta,az egyik keze az ölében volt a másik,mint egy rongybábú keze lógott mellette.Odamentem hozzá és kezemet a vállára tettem.Ebben a percben eldőlt.Lassan kinyitotta a szemeit.Akkor láttam,hogy az alkarjából patakokban vér folyik.
-Hátat fordított nekem,már nem számítok neki...de te mindig is jó testvér voltál!-suttogta és a végén elmosolyodott.Lecsukta a szemét.
Leszaladtam kötszerért és elkezdtem szorosan bekötözni a sebet.Felhívtam a mentőket akik hamarosan ki is érkeztek.Anya is elment velük.Épp a mentősökkel érkezett haza.Áthívta Anniet,hogy vigyázzon rám.Féltem.
-Mi történt?-guggolt le hozzám.Castiel ágya mellett ültem.
Megsimogatta a fejem és lassan elkezdte feltakarítani a vért.Arca fehér volt,szeméből aggódás tükröződött.Miután befejezte a takarítást,leült mellém.Magához ölelt.
-Ne aggódj!Biztos jobban lesz!Eddig mindig kiengedték...
-És ha most nem lesz így?Ha a szervezete feladja?-néztem fel rá könnyes szemekkel.
Beharapta az alsó ajkát.
-Nem lesz így.Nem..nem lehet így...
-Mondott valamit,mielőtt elájult...-próbáltam terelni a témát.
-Mit mondott?
-Azt,hogy valaki hátat fordított neki...meg még valamit,csak nem emlékszem rá tisztán...
Bólintott és tovább simogatta a hajam.Odabújtam hozzá és csendben sírtam.
-Annie..én félek..félek,hogy elvesztem a testvérem...-szipogtam.
-Én is félek,de ne aggódj!Biztos jobban lesz!
Anya hazaért,de nem mondott semmit se.Bement a szobájába és csendben sírt.Annie hazament.
-Anya...mi van Casttal?
-Semmi.
-Semmi?Hogy-hogy semmi?
-Az orvosok nem tudnak semmit.Vagy legalább is nem mondták el.
Odafeküdtem mellé.
Ez napokig így ment.Annie is soványabb és sápadtabb lett.Féltem őt is és Castielt is.

*
Napokig minden ment a szomorú kerékvágásában.Egyik nap végre beengedtek a fiúhoz.Leültem mellé és megsimogattam a karját.Arca falfehér és beesett.Bőrén rendesen lehetett látni az ereket.Hiába adtak neki vért,továbbra is így nézett ki és az állapota sem javult.Legalább is nem sokkal.Keze jéghideg volt.
-Mint egy halott...-suttogtam magam elé.
-Pontosan.Ezért is nem értem miért vagy itt.Úgy sem kel fel!-szólt mögöttem Bruce-Nem is értem miért foglalkozol vele.
Ránéztem,majd vissza sápatag barátomra.Lehajtottam a fejem és megszorongattam a kezét.
-Nem tudom,de..valami már hozzáköt.Valami amit már nem lehet elszakítani.Valamiért már ő az életem legfontosabb része.
-Szereted?
-Egy kicsit.De mi közöd van hozzá?-mordultam fel.
-Csak úgy.Minek szeretsz te egy ilyen érzelmi roncsot?Jobbat érdemelsz!
-Ez az érzelmi roncs a barátom és nem tűröm,hogy ilyen hangnemben beszélj róla!-kiabáltam,mire megütött.Elestem és jobb kezemmel belekapaszkodtam az ágyba.Ekkor lépett be Tony.
-Mit bámulsz?kérdezte Bruce mérgesen és kisietett úgy,hogy majdnem fellökte a kisfiút.
Odarohant hozzám és arcomra tette a kezét.Feltápászkodtam és megsimogattam a haját.
-Jól vagy?Nagyon megütött?-kérdezte,majd hirtelen átölelt.Aranyos kis teremtés.
-Semmi baj,már nem is érzem.Ne aggódj!
Felemelte könnyes tekintetét,majd bátyja felé fordította a fejét.A fiú halkan nyöszörögni kezdett.Keze lassan megmozdult és mintha keresett volna valamit.Tony megfogta a kezem és odatette testvére ujjaihoz.Lassan hideg ujjaival megfogta a kezem.Leültünk mellé és vártunk.Eddig meg sem mozdult,talán most felkel.Bár oldalára fordult,pillái megremegtek,de nem ébredt fel.Éreztem,ahogy minden erejével megszorítja a kezem.Szinte meg sem éreztem,olyannyira le volt gyengülve.

-Mint amikor rémálma van!-szólt mellettem Anthony.
-Tényleg?
-Igen.Néha megengedi,hogy nála aludjak,de van,amikor megérzi,hogy nem tudok aludni és ő jön át az én szobámba.De volt,hogy ő álmodott rosszat és ezért mentem át én hozzá.Castiel nagyon jó testvér,vigyáz rám.Érzem,hogy tényleg fontos vagyok neki.Rossz látni,hogy ilyen állapotban van.
Castiel arca néha-néha megrándult,keze önkéntelen idegrángásokat tett.Némán vártunk késő estig.Tonyt már hazavitte az anyja.Amint elengedtem a kezét még hangosabban nyöszörgött.Arca olyan volt,mintha erős fájdalom nyílalt volna bele.
-Sajnálom,hogy nem lehetek melletted mindig!-simítottam végig a karján és arcán.-Hidd el,én is szívesen maradnék,de mennem kell!
Könnyek folytak végig az arcomon.

-Hideg van kint,de..talán ez megteszi.-szóltam halkan.
Levettem a pulcsim és a fiú mellé tettem.Magához ölelte a ruhadarabot és egészen közel emelte az arcához.
-Kérlek,mihamarabb kelj fel!Már szeretném hallani a hangod,érezni,hogy ott vagy mellettem!Szeretném,ha megölelnél és odabújnál hozzám!Hiányzol Castiel!-suttogtam a fülébe és lassan egy puszit nyomtam az arcára.
Elmosolyodott és valamit motyogott az orra alatt.Egy szót lehetett csak kivenni.De ezt sokszor mondta.
-.....Annie...Annie....Annie...
Lassan elhagytam a kórházat.A hideg szél a csontjaimig hatolt.De nem bántam,hogy bent hagytam a pulcsim.Még ha tőle is kaptam,akkor is.Mostanában gyakrabban vettem föl azt a pulóvert.Úgy is (tavasz ellenére) hideg idők járnak.

Reggel már kora hajnalban fölkeltem és elindultam otthonról.Még bőven volt időm a sulikezdésig,be akartam menni Casthoz.
Este óta vajon javult-e az állapota?

*
Hajnal 5 körül benyitottak a kórtermembe.Azt hittem megint az egyik nővér,hogy ellenőrizzen,de tévedtem.Este a hátamra fordított és Annie pulcsiját a tőlem egyik messze lévő szék támlájára fektette.Attól kezdve nem tudtam aludni.Fel sem bírtam kelni,hogy érte menjek.Számomra az a ruhadarab is sokat jelentett.Érezni lehetett rajta finom,kellemes illatát,úgy éreztem,mintha ott lenne mellettem.A szememet alig bírtam nyitva tartani,csak pislogni tudtam.Fáradság és gyengeség.Ez a kettő összejátszik most ellenem.Mellkasomra,mintha kilós köveket tettek volna.
Aztán egyszer csak édeskés illat csapta meg az orrom.
Annie!
Leült az ágy mellé.Kezemhez tette a puha anyagból készült pulcsit és megpuszilta az arcom.
-Remélem jobban vagy!Kérlek,kelj fel mihamarabb!-fektette fejét a mellkasomra.
Kezembe folyamatosan fájdalom nyílalt,hiába ettem a gyógyszereket.De nem is biztos,hogy a vágások miatt fájt.A fájás ellenére lassan felemeltem a karom és megsimogattam hosszú,gesztenyebarna haját.Felemelte fejét és rám szegezte smaragdzöld tekintetét.Halványan mosolygott,bár könnyek jelentek meg a szemében.
-Aggódtam érted!Nagyon hiányoztál!
-Köszönöm.Most már biztos vagyok benne,hogy nem fordítasz nekem hátat!De..leszállnál a mellkasomról,így is alig bírok lélegezni!
-B-Bocsi!-emelkedett fel és kitörölte a könnyeket a szeméből-Nagyon fáj a karod?
-Eléggé,de most csak annak örülök,hogy itt vagy!

Délután Anthonyval együtt jöttek.Már félig-meddig felültem,de párnákkal támasztották meg a hátam.Öcsi örült és rengeteget mesélt.Jó volt,hogy boldognak láthatom.Eldőlt mellettem és a vállamra hajtotta kis fejét,s közben a kezemet szorongatta.Annie csak mosolyogva figyelt minket.Szerettem volna,ha öcsi tovább marad,de edzésre kellett mennie.
-Minden rendben?Nem fáj semmid?-suttogta a lány halkan.
-Persze,minden oké.
-Hogy tudsz mosolyogni?
-Úgy,hogy itt vagy mellettem!Történt valami?-töröltem ki egy könnycseppet a szeméből.
Megrázta és lehajtotta a fejét.Haja teljesen eltakarta az arcát.Nehézkesen felültem és állánál fogva felemeltem a fejét.
-Tudod,hogy nekem mindent elmondhatsz!Ki bántott?
-Senki...-mondta alig hallhatóan.
-Biztos?Csak mert amikor tegnap itt voltál...
-Hallottad?-kérdezte elpirulva.
-Igen.Fent voltam.Mindent hallottam.Bár fel is tudtam volna kelni!
Az ágy szélén ült és az ölében lévő kabátját babrálta.Egy kicsit mintha zavarban lenne.Közelebb húztam és megöleltem.
-Aranyos lány vagy Annie!Bár tudnálak úgy szeretni!De,tudod...

-Tudom.És nem haragszom ezért!Én mindig itt leszek neked,ha szükséged van rám!Nem is értem hogy gondolhattad,hogy valaha hátat fordítok neked!-fúrta könnyes arcocskáját a nyakamba.
Hosszú óráknak tűnő percekig ültünk így.
-Ígérd meg,hogy ilyet nem csinálsz többet!
-Nem ígérem,de megpróbálom.Csak,tudod nehéz.Kár hogy nem érted.
-Sajnos nem,de tudom mennyire fáj.-húzta fel a pulcsija ujját.A szívecske heg formájában ott díszelgett a csuklóján.
-Már másfél éve csinálom.Meg lehet szokni.Egy idő után már észre sem veszem.
-Ez nem igaz!Ezt nem lehet megszokni!Az ilyet nem lehet!
-Lehet,hogy neked nem menne.Nekem viszont igen.Lassan ideje hazamenned,biztos aggódnak érted!
Elhúzta a száját,de csak hazaindult.
-Vigyázz magadra!

-Te meg gyógyulj meg minél hamarabb!-mosolygott vissza az ajtóból

14.Előzmény...

A félig nyitott ablakon besütött a nap.Kellemesen melengette az arcomat a matekóra közepén.Már mindenki várta,hogy kicsöngessenek és mehessenek a barátaikkal hazafele ebben a tavaszi időben.Az óra és a tollak halk kattogása,a tanár beszéde kellemes légkört teremt.Persze,nem mindenki halál nyugodt.Persze,akár hányszor ránézek a kezemre a nyugtalanság fojtogató légköre fog el.Fejemet a padra teszem és figyelem a padtársam.Nem mozdul.Talán alszik.Persze tőle ez nem szokatlan.

Akármennyire is megnyílt előttem,az iskolában továbbra is zárkózott,visszahúzódó,szomorú lélek.De akkor is kedvelem.Ő az egyetlen,aki nem fordult el tőlem.Persze,hisz' szüksége van rám és nekem is rá.Persze,nem csak kölcsönösen volt szükségünk egymásra,hanem Anthonynak is barátai oltunk.Pontosabban testvérei.Rám,mint nővérére tekintett,aki segít neki,amiben tud.Amiben meg nem tudok,arra ott van Castiel.

-Hé,kicsengettek,gyere!-böktem meg a vállát,mert egyáltalán nem reagált az egyébként hangos csengésre.

-Megyek már!-állt fel kelletlenül.

Megfogtam a kezét és szinte húztam magam után.Félmosoly kíséretében követett.Kicsit megbámultak minket,de nem érdekelt,továbbra is szorítottam a kezét.Bármennyire is úgy tűnt,kellemesen meleg az idő odakint,még hűvös volt.

-Nem pulcsiban jöttél?Úgy emlékszem azt a pulóvert vetted föl,amit én vettem neked szülinapodra.

-Igazad van,jókor szólsz!Egy pillanat!-futottam vissza a terembe.

Sietve kaptam fel a szék támlájáról a fölsőt és futottam is le a lépcsőn.Egy kicsit megcsúsztam és majdnem le is estem,de valaki megfogott.

-Nem kéne annyira sietned!Hacsak nem randid van!-tartott a derekamnál fogva.

-K-Köszi Bruce,de most már elengedhetsz!

-Hová ilyen sietősen?

-A haverom öccséért megyünk,úgyhogy légyszíves engedj el!-morogtam ingerülten.

Csak nevetett,de elengedett.Kifele menet felvettem a fölsőt.Finom öblítő illata van.Szeretem ezt a fölsőt.A kapuban Castiel már várt.

-Azt hittem sose érsz ide!Mi tartott eddig?

-Az,hogy majdnem lezúztam a lépcsőn!Na,megyünk?

-Csak rád vártam,hercegnő!-nevetett és egy kicsit lökött rajtam.-Ne nyújtogasd a nyelved,mert meghúzom a hajad!

-Húha!Nagyon megijedtem!-gúnyolódtam én is-Úgy sem bántasz engem!

-Ez igaz.Ahhoz túl fontos vagy nekem!-hajtotta le a fejét menet közben,de azért elengedett egy halovány mosolyt.

Mosolyogva belé karoltam és egy puszit nyomtam szomorú arcára.Még az iskola előtt sem voltunk,amikor Tony rohant hozzánk.Mintha menekült volna valami elől.Lehajoltam és megölelgettem.

-De jó,hogy végre itt vagytok!

-Miért nem vártál meg minket a kapuban,ahogy mindig?-borzolta össze barna haját a testvére.

Nem mondott semmit csak visszanézett.Egy csapat gyerek nevetve mutogatott felé.Szomorú arcocskájával ránk nézett,majd Castiel elindult a gyerekek felé.Tony is szaladt utána,így kénytelen voltam én is vele menni.Castiel láttán a kölykök szétszéledtek.

-Bántanak?

-Nem.Csak csúfolnak.

-Majd beszélek anyával,hogy szóljon a tanárnak.-szólt komoly arccal és a kis srác felé nyújtotta a kezét.

Nagy gyerek már,de szerintem még mindig nagyobb biztonságban érzi magát,ha foghatja a kezünk.Megragadta az erős kezet és rám nézett.Az én kezemet is megfogta és így mentünk.

Sajnos utunk a közértnél elvált,mert anya bevásárolni küldött,ők pedig hazasiettek megbeszélni az iskolában történteket.A parkon át cammogtam hazafele.

-Szia!Hát te?Nem bírsz meglenni nélkülem?-szólított le Bruce már megint.

-Erre fele lakom.Ne félj,nem leszek olyan hülye,hogy még egyszer utánad fussak!

-Azért valld be,hogy bejövök neked!

-Nem,egyáltalán nem!Sőt,örülnék ha leszállnál rólam!-szaporáztam a lépteimet.

Hirtelen elkapta a karom és magához rántott.Nem engedett el,erőnek erejével megcsókolt.Összezártam a szám,de őt ez nem érdekelte.Ekkor még nem tudtam,hogy ennek mi lesz a következménye...

13. Gyötrő láz

Éjfél körül elkezdtem forgolódni.A magas láz nem hagyott nyugton.A szám és a torkom kiszáradt,arcom piros volt,egész testem izzadt és forró volt.A takarót folyamatosan levetettem magamról,Castiel pedig mindig gondosan betakart.
-Még jobban fogsz fázni!-suttogta halkan.
-Tudom,de már nem bírom!Annyira elegem van!
Felkapcsolta a kis villanyt és kiment.Nemsokára egy 2 literes vizesüveggel és egy vizes rongydarabbal tért vissza.Felültetett,lecsavarta a kupakot és a kezembe adta.Fél perc alatt kiittam a felét,ő pedig addig a borogatást a homlokomra tette.Lassan visszafeküdtem,fejemen a ronggyal.Még így is szédültem,fejem hasogatott.Felnéztem az ágyam szélén ülő fiúra.Aggódó tekintettel simogatta meg az arcom.
-Jobb?
-Egy kicsit.
Homlokát az enyémhez nyomta,majd betakart,de úgy,hogy szinte mozdulni sem bírtam.

Nagy nehezen kiszabadítottam a kezem és megsimogattam az arcát.Puszit nyomott az arcomra,leoltotta a lámpát,de nem feküdt le,ott ült mellettem,amíg oldalra nem fordultam és el nem aludtam.Akkor ledőlt mellém és hátulról átölelt.
-Nem fázol?-keltem fel a mocorgására.
-Nem,de most próbálj meg aludni.
Csöndben pihengettem,de az alvás az nem ment.Izzadtam,melegem volt,rémálmok gyötörtek percről-percre.Feküdtem nyitott szemmel,miközben hallgattam a mellettem szuszogó barátomat.Felé fordultam,mire felnyitotta két szürke szemét.Nem szólt semmit,csak elkezdte a karomat simogatni.Mellkasába fúrtam az arcom és odabújtam hozzá.Mélyet sóhajtott és elmosolyodott.
Megnyugtatott,hogy újabban sokat mosolyog,nevet és hogy az orvosa szerint is javul az állapota.A suliban ugyan nem volt túl boldog,inkább visszahúzódó áldozat volt,de már jó úton haladunk.Megfogtam a vállát és igyekeztem még közelebb bújni hozzá.Biztonságban éreztem magam,ha ő ott van mellettem.
-Castiel..ne viselkedj így!
-Hogy?
-Mintha soha nem fájna semmi.Ne viselkedj így,jó?Olyankor bántod magad..és..ez olyan rossz...-motyogtam a véres kötést simogatva.
Csak nézett rám.Elvette a kezét és elfordult a másik irányba.
-Most..most inkább aludj..vagy csak legalább próbálj meg,jó?
Kinyújtottam a kezem,hogy megfogjam az övét.Kicsit szipogtam,mert a megfázásnak elengedhetetlen velejárója az orrdugulás.
-Ugye nem sírsz?-kérdezte a kezemet szorítva.
-Ha,sírok zavarna?
-Egy kicsit...

-Ne aggódj,nem sírok.
-Biztos?-fordult felém,majd az arcomra tette a kezét.
Keze kellemesen hűvös volt,nyugtatta égő bőröm.Hüvelykujjával kitörölt egy könnycseppet a szememből.
-Igazán nem sírsz?-mosolygott.
Az arcomhoz nyúltam.Valóban.Patakokban folytak a szememből a sós,forró cseppek.Lehajtottam a fejem és láztól vörös arcomat a párnába rejtettem.Cast halkan felnevetett.
-Mit nevetsz?-motyogtam mérgesen.
-Vicces vagy,amikor zavarban vagy..és aranyos.
Felemeltem a fejem,de a párnát úgy tartottam,hogy csak a szemem látszódjon ki.
-Ezt..még senki sem mondta nekem...
-Mert nem vesznek észre.Mármint,akkor nem,amikor zavarban vagy.
Magamban mosolyogtam és az ásványvizes üvegért nyúltam.Kiittam a másik felét is.
Castiel megsimogatta a hátam és egészen addig simogatott,amíg sikeresen el nem aludtam.

Másnap este még mindig szörnyen voltam.Fejemet a konyha asztalra tettem.Úgy éreztem,hogy az agyam szét robbantja a koponyám.Ha az nem is,a fájdalom mindenképp.A holdfény besütött az ablakon.Széthasadó agyammal és fáradt tekintettemmel elemezgettem a fa asztal erezetét,amikor Castiel bejött.Csak hazament egy kicsit,hogy néhány cuccát áthozza,amíg anyáék a nagyinál vannak.Az ajtóban letette a táskát és odajött.Leült velem szembe és ő is az asztalra tette a fejét.A szemembe nézve mosolygott.
-Elmélkedsz?
-Nem.Csak fáj a fejem.
-Még mindig lázas vagy.-állapította meg,miután hideg tenyerét a homlokomra tette.

Kinéztem az ablakon,ő pedig az ajtó felé fordult.Visszafordultam.Kicsit közelebb mentem és belepusziltam a hajába.Jó,hogy ő itt van nekem.Halkan felkuncogott,felállt,majd engem is felsegítve a szobámba kísért.Mint egy fadarab,úgy dőltem be az ágyra,de a takarót le is löktem azonnali hatállyal.A fiú lefeküdt mellém és odabújt hozzám.Szomorúnak tűnt.Még jobban,mint máskor.
-Valami baj van?
Bólintott.

-Mi?
Felhúzta a pulóvere ujját.Friss vágásnyomok.
Megsimogattam a fejét és belepusziltam a hajába.
-Jaaj,Castiel!-sóhajtottam.

-De most elég sokáig nem vágtam magam.Ez haladás,nemde?

-Végül is igen...de tudod,hogy nem szeretem,ha így mutatod meg,ha fáj valami.Inkább beszéld meg velem,az sokkal többet segít,hidd el!
Némán bólintott.

Szorosan ölelte a derekam,mellkasomba fúrta az arcát.Hallottam,hogy szipog.
-Megfáztál?-kérdeztem félve.Remélem tényleg csak megfázott.

Megrázta a fejét.

Ekkor már éreztem is a könnycseppeket a bőrömön.Hagytam,had zokogjon.20 perc után felemelte bús kobakját.Piros szemei még akkor is elárulta volna,ha azt mondja csak megfázott.Mosolyogtam,hogy kicsit megnyugtassam.Aranyos volt,ahogy kisírt szemekkel próbált mosolyogni.Szerettem a mosolyát.Finom puszit nyomtam a szájára és megölelgettem.Lassan,csöndben elaludt mellettem.

12. Valaki...

Gyakran látogattam a fiút a kórházban.Azt mondta a hétvégén talán már hazaengedik,hisz semmilyen komolyabb sérülése nincs.Egyik nap,amikor kint esett az eső pont mellette ültem az ágyon,amikor bejött Anthony.

-Hát te?-kérdeztem-Anya hozott el?
-Nem,a suliból jöttem.-tette le a táskáját az ágy mellé.Leszálltam,hogy odaülhessen.
-De azért szóltál neki,ugye?
-Igen,persze.Nem akarom,hogy aggódjon miattam.Elég neki,hogy Castielért aggódik.
Tony hamar hazament,mert edzése volt.Beszélgettünk,majd valaki bejött.Én észre sem vettem,csak akkor néztem a hátam mögé,amikor a fiú már nagyon nézte az ajtót.Egyből felugrottam a székből.A vörös barátom úgy tett,mintha aludna.
-Ó,Annie,hát emlékszel rám?-kérdezte hideg kék szemeivel.
-Menj el innen!-szóltam ingerülten.
-Ugyan miért?Csak gondoltam beköszönök neked!-szólt mosolyogva.
-Jó,beköszöntél,most menj!
-Jaj,ugyan!A barátod úgy is alszik!-fogta meg a csuklóm-Gyere,menjünk valahova,úgy is rég találkoztunk!
-Bruce,engedj el!Tudod,hogy utállak!-éreztem,ahogy a hangom megremeg.
Elkezdett az ajtó felé ráncigálni,amikor valaki megfogta a vállamat.Szorosan fogott és megrántott.Ugyan,ettől Bruce nem engedett el,de észrevette,hogy a barátom visszatart.Elengedett,majd elköszönt és kisurrant.Cast lassan visszament az ágyra és leült.
-Ki volt ez?-kérdezte enyhén ingerült állapotban.
-S-Senki...-feleltem halkan.
-Nem úgy néz ki.Tudod,hogy nekem elmondhatod!-ültetett le maga mellé.

*
Remegett.Rám nézett nagy,kerek szemekkel,majd egy könnycsepp gördült végig az arcán.Belenéztem a zöld szemeivel és letöröltem a következő cseppet.
-Na,mesélj szépen!-suttogtam,amikor a vállamra hajtotta a fejét.Közben az arcát simogattam.
-Régen..még nagyon kicsi voltam...vagy is nem nagyon kicsi,csak kiskamasz...szerettem.De ő nem.Egyszer meg is ütött.Utána többször.Azután elköltöztünk.Ott az iskolával volt baj.Aztán idejöttem.
Bólintottam.És ezek után még pozitívan nézi a dolgokat,reménykedik,álmodozik.Sóhajtott és belém karolt.Kicsit még szipogott,majd felállt.

-Én megyek.Későre jár...
-Vigyázz magadra!-szóltam és megszorítottam a kezét.Mosolygott.
Visszafeküdtem.Végig Anniere gondoltam.Elképzeltem kislányként,sebekkel az arcocskáján és sír.Hirtelen az én fájdalmam eltörpült az övé mellett.Bántalmazottnak lenni és mosolyogni.Sajnáltam,pedig ezt ő nem akarta.Engem is sajnáltak,pedig én sem akartam.Csak feküdtem és a fehér plafont bámultam.Hiányzott.Szerettem volna magam mellett tudni.Ő volt az egyetlen,a családomon kívül,aki megért engem.Szerettem volna magam mellett tudni,főleg,hogy most ez a srác is itt van és a jelek szerint egy darabig ott fog legyeskedni körülötte.Az oldalamra fordultam,ami bár kissé fájt,de észre sem vettem.Megszoktam a fájdalmat.Akár merre fordultam,nem tudtam aludni,altatót meg nem akartam.Jó lett volna érezni,hogy mellettem van,hogy számíthatok rá.Odabújni hozzá,megfogni a kezét.Összefonni az ujjaimat az övével és érezni,ahogy puszit nyom a fejemre,így próbál nyugtatni.Csak érezni akartam...egy kis...szeretet...

*
A hazafele utam idegesen,de biztonságban telt.Otthon sietve csuktam be az ajtót.
-Mi lelt?Mi ez a sietség?-kérdezte anya köszönés helyett.Apa szokásához híven nem volt otthon.
-Találkoztam..Bruce-szal!
Anya megfogta a kezem és elmeséltetett velem mindent.
-Szerencse,hogy Castiel ott volt.Rendes fiú.Biztos kedvel téged!-mosolygott sejtelmesen.
Kicsit elpirultam erre a gondolatra,de aztán megráztam a fejem és lefeküdtem aludni.Kicsit zavart.Hogy mi?Minden.Bruce.Castiel távolsága,a barátaim eltávolodása.Kirázott a hideg.Nyakig betakaróztam.Talán mégsem volt jó ötlet esőben hazasietni.
Másnap persze meg is fáztam,otthon kellett maradnom.Pechemre,szombaton.Csöndben nyakig betakarózva szundikáltam otthon,majd meghallottam a telefonomat lentről,a konyhából.Elég hangosra vettem,nem értem miért.Anya fel is vette és valamit helyeselt,de ezt nem értettem,mert lent volt,a földszinten és azért sem,mert visszaaludtam.
Délután arra keltem,hogy hideg kezek simogatnak,majd újra betakarnak.Nagy nehezen,pislogások közepette nyitottam ki a szemem.Csak vörös hajkoronát láttam,majd hamarosan két szürke szempár is rám szegeződött.Kicsit közelebb kúsztam hozzá és mellkasára fektettem a fejem.A láztól lüktetett a koponyám,de most ez sem érdekelt.Csak a kötés,ami véres volt.Sóhajtottam és megfogtam a kezét.Összefontam az ujjainkat és megpusziltam az arcát.Szíve hevesen dobogott.Arcát a hajamba temette és a fülembe suttogott.
-Itt maradok veled,jó?
Bólintottam és ismét lehunytam a szemem.

11. Kripták

Hétvégén anyáék elvittek a temetőbe,egy másik városba.Nem volt halottak napja,csak nagyi szülinapja.Sose ismertem a nagyit.A nap már lemenőben volt,amikor megláttam ez egyik sírnál ücsörgő vörös barátomat.Lassan,hang nélkül odasétáltam hozzá.Törökülésben ült a sírkő mellett.A kövön egy lány képe volt egy szürkés keretben,benne a márványban.Igazi képnek tűnt,nem vésettnek.Egy üveglap védte az időjárás viszontagságaitól.

-Ő volt a barátnőd?-kérdeztem halkan,amikor leguggoltam mellé.
-Igen.Nagyon hiányzik.Néha meglátogatom.
-Ez rendes tőled.-tettem le a kezem a vállára.
Rám nézett,majd halkan megszólalt.
-Biztos jó barátok letettek volna.Ő is ilyen természetű volt.Egy kicsit talán hasonlított rád.Jössz velem?-porolta le nadrágját,miután fel állt.
-Ühüm,de..hova?
-A kriptákhoz.Gyere!-intett.
Odaértünk az omladozó kőépülethez.Nem volt túl nagy,de kifejezetten ijesztő volt.A nagy vasajtó nyikorogva tárult ki.Az ajtót már marta a rozsda,elég erősen,az ablakok be voltak törve.Kívül-belül benőtte már a gaz,csalán és a komló.
-Elég kicsi...-suttogtam.
-A kripták lent vannak.Nem tudtad?
-Sose voltam még kriptában,honnan tudjam?
Csak halkan felnevetett,majd egy idő marta fa ajtó félét emelt fől,ami egy lépcsőhöz vezetett.A hideg pincehelyiségben minden rendesen működött,tisztaság volt.Persze,a dohszag itt is megjelent.Gondolom a legtöbb kriptában ez van.Amint a fiú felkapcsolta a lámpát,felsikítottam.
-Látom megijedtél.Mi ilyen ijesztő?
-Nem tudom!Talán a nyitott koporsós halottak az üvegfalak mögött!
-Ne félj,nem bántanak!-nevetett.
Lassan elindultam a halvány fénybn megvilágított folyosón.Castiel néha-néha odament az egyik sírhoz.Hol csontvázak,hol mumifikált embereket láttam.Férfiak.nők,kis-és nagy gyerekek sírjai néztek vissza rám az üveg mögül.Rémisztő volt.A nevek fa-fém vagy márványtáblákba voltak vésve,de a régebbiek már egészen elkoptak,olvashatatlanokká váltak.A folyosó még hosszan folytatódott volna,és még néhány mellék "ága" is volt.Megálltam az utolsó halottnál.
-Joseph C. Maddox...-olvastam halkan a nevet.Nem lehetett régi,mert a nyitott koporsóban rendesen lehetett látni az embert,csak az arca volt letakarva.Castiel lassan a vállamra tette a kezét-Hasonlít rád!
-Persze,hogy hasonlít,hisz az apám.Furcsa...Sose szerette a nevét,még is ezt adták nekem...
-A C a Castielt rövidíti?Ha nem szerette akkor miért ezt adták neked?
-Nem tudom.-vonta meg a vállát.
-És..mi történt vele?
-Autóbalesetben halt meg.Hazafele mentünk apával ketten a bevásárlásból,amikor egy terepjárós átjött a mi sávunkba.Én kizuhantam,apa a kocsiban halt meg.-mondta halkan és szorosan magához ölelt.Állát a vállamra tette és sóhajtott egyet.
Megsimogattam az arcát,majd kiindultunk.Amint felértünk már mennem is kellett.Hazafele csak bámultam ki az ablakon.
-Minden rendben kicsim?-kérdezte anya,de szinte meg sem hallottam.Csak néztem az elsuhanó fákat és épületeket.A zsebemben megcsörrent a telefonom.
-Halló?Mrs.Maddox?
-Annie-kezdte síró hangon- át tudnál jönni Tonyhoz?Csak egy kicsit vigyázni kéne rá...
-Persze,szívesen!-mondtam,majd a nő letette a telefont.
Kitettek a ház előtt.Meglepően nyomasztó hangulat ereszkedett a kis kertes családi házra.A macska most is elém jött az előszobában,de nem foglalkoztam vele,inkább a síró,szipogó kis Tonyval.
-Mi történt?-simogattam meg a kis fejecskéjét.
-Anyu nem mondta?-nézett kikerekedett szemekkel.
-Nem.Miért mi történt?
-Castiel...Valaki elütötte amikor hazafele jött.-suttogta halkan,majd megint el kezdett sírni.
Lenyeltem a könnyeimet,majd magamhoz húzva megöleltem.Borús idő volt kint,már sötét volt.Vacsorát csináltam a kisfiúnak,aki az étkező pult melletti bárszéken ücsörgött könyökére támaszkodva.
-Annie!-szólalt meg hirtelen-Te is aggódsz Castielért?
-Persze,hogy aggódok!Szerintem ez természetes,hogy aggódunk valakiért,aki balesetet szenvedett.
-És szereted őt?
Meglepett a kérdés,ami engem is elgondolkodtatott hirtelen.
-Csak kedvelem,de nem szeretem.Miért?
-Csak úgy.Néha olyanok vagytok,mint akik szeretik egymást.
Csöndben szeleteltem fel a sajtot,majd rátettem a kenyérre.Az asztalon lévő telefonom elkezdett rezegni,én pedig azt hittem leejtem a kezemben lévő poharakat.Gyorsan felvettem.A kisfiú érdeklődve nézett rám.
-Na?
-Castiel jobban van.-sóhajtottam fel-Meglátogatjuk?
-Igen igen igen!-nevetett,majd megette az elkészített szendvicset és készen állt az indulásra.
Hamar odaértünk,nem volt nagy forgalom.Besiettünk a kórterembe,ahol Cast már felébredt,anyja ott volt mellette.Tony odafutott az ágyhoz.Testvére mosolyogva simogatta meg a fejét.Én csak álltam az ajtóban és néztem őket.
Végül bementem és leültem a másik székre.Anthony az ölembe ült.
-De nehéz vagy,te!-nyögtem fel nevetve.
Megfogta Castiel kezét és azt szorongatta.
-Aggódtunk érted....-szólt halkan.
-Gondoltam.De ne aggódj,megmaradok!-mosolygott.
Egy darabig csak beszélgetgettünk,amikor Tony elaludt az ölemben.A fiúk anyukája már hazament és Tonyt is elvitte.Csak ültem és nem tudtam mit mondjak.Némán gondolkoztam.Úgy aggódtam érte.Szürke szemével folyamatosan engem nézett.Tekintete szomorú volt.Lassan felém nyújtotta a kezét és kézfejét a tenyerembe csúsztatta.
-Nem kéne hazamenned?Későre jár...
-Még maradnék,ha..nem baj.
-Én nem bánom,de mondd,mi bánt?
-Semmi.Csak aggódtam érted.Megijedtem.
-Ne félj!Itt vagyok!-mosolygott-Olyan messze vagy,fáj a karom!
Felálltam és odaültem az ágya szélére.Most én szorítottam meg a kezét.Rám mosolygott megint és felült.Hirtelen magához rántott és megölelt.Szorosan tartott.Beszívtam az illatát,amit a kórházi fertőtlenítő szerek sem űztek el.Nagyot dobbant a szívem.Nem szerettem,de beleőrültem volna,ha baja esik,vagy ha meghal.És ez az ember el akar távozni ebből a világból idő előtt.Ezt nem engedhetem.Segíteni fogok neki,csak azért is!Gyors pittyegést hallottam.Vállára hajtottam a fejem és a hang irányába néztem.

Az EKG volt.A szívverését mutatta.Mosolyogtam és belemarkoltam a ruhájába.Arcomat elvette a válláról és megpuszilta a homlokom.
-Most már menj,holnap fáradt leszel!
-De hétvége van!
-Nem baj,minél hamarabb fel tudsz kelni,annál hamarabb tudsz hozzám jönni!
-Ez igaz,de nem akarlak itt hagyni!
-Tudom,legszívesebben az egész estédet itt töltenéd velem,de a szüleid is várnak haza.Nem fogok semmi rosszat csinálni!-kacsintott nevetve.
Még kaptam egy utolsó puszit a fejem búbjára,aztán hazamentem.
-Vigyázz magadra!-szólt még utánam.
Kicsit félve mendegéltem a sötét utcákon miután leszálltam a buszról.Anyáék már valóban vártak.
-Hol voltál eddig?Aggódtunk miattad!-szólt anya.Apa nem szólt semmit.Nem az a bőbeszédű típus.
Elmeséltem az egész történtet majd elküldtek aludni.De csak forgolódtam.Folyton Castielen járt az eszem.Mi lehet vele,fáj-e valamije,mi történt?Aggódtam érte.Mindig csak aggódok...