14.Előzmény...

A félig nyitott ablakon besütött a nap.Kellemesen melengette az arcomat a matekóra közepén.Már mindenki várta,hogy kicsöngessenek és mehessenek a barátaikkal hazafele ebben a tavaszi időben.Az óra és a tollak halk kattogása,a tanár beszéde kellemes légkört teremt.Persze,nem mindenki halál nyugodt.Persze,akár hányszor ránézek a kezemre a nyugtalanság fojtogató légköre fog el.Fejemet a padra teszem és figyelem a padtársam.Nem mozdul.Talán alszik.Persze tőle ez nem szokatlan.

Akármennyire is megnyílt előttem,az iskolában továbbra is zárkózott,visszahúzódó,szomorú lélek.De akkor is kedvelem.Ő az egyetlen,aki nem fordult el tőlem.Persze,hisz' szüksége van rám és nekem is rá.Persze,nem csak kölcsönösen volt szükségünk egymásra,hanem Anthonynak is barátai oltunk.Pontosabban testvérei.Rám,mint nővérére tekintett,aki segít neki,amiben tud.Amiben meg nem tudok,arra ott van Castiel.

-Hé,kicsengettek,gyere!-böktem meg a vállát,mert egyáltalán nem reagált az egyébként hangos csengésre.

-Megyek már!-állt fel kelletlenül.

Megfogtam a kezét és szinte húztam magam után.Félmosoly kíséretében követett.Kicsit megbámultak minket,de nem érdekelt,továbbra is szorítottam a kezét.Bármennyire is úgy tűnt,kellemesen meleg az idő odakint,még hűvös volt.

-Nem pulcsiban jöttél?Úgy emlékszem azt a pulóvert vetted föl,amit én vettem neked szülinapodra.

-Igazad van,jókor szólsz!Egy pillanat!-futottam vissza a terembe.

Sietve kaptam fel a szék támlájáról a fölsőt és futottam is le a lépcsőn.Egy kicsit megcsúsztam és majdnem le is estem,de valaki megfogott.

-Nem kéne annyira sietned!Hacsak nem randid van!-tartott a derekamnál fogva.

-K-Köszi Bruce,de most már elengedhetsz!

-Hová ilyen sietősen?

-A haverom öccséért megyünk,úgyhogy légyszíves engedj el!-morogtam ingerülten.

Csak nevetett,de elengedett.Kifele menet felvettem a fölsőt.Finom öblítő illata van.Szeretem ezt a fölsőt.A kapuban Castiel már várt.

-Azt hittem sose érsz ide!Mi tartott eddig?

-Az,hogy majdnem lezúztam a lépcsőn!Na,megyünk?

-Csak rád vártam,hercegnő!-nevetett és egy kicsit lökött rajtam.-Ne nyújtogasd a nyelved,mert meghúzom a hajad!

-Húha!Nagyon megijedtem!-gúnyolódtam én is-Úgy sem bántasz engem!

-Ez igaz.Ahhoz túl fontos vagy nekem!-hajtotta le a fejét menet közben,de azért elengedett egy halovány mosolyt.

Mosolyogva belé karoltam és egy puszit nyomtam szomorú arcára.Még az iskola előtt sem voltunk,amikor Tony rohant hozzánk.Mintha menekült volna valami elől.Lehajoltam és megölelgettem.

-De jó,hogy végre itt vagytok!

-Miért nem vártál meg minket a kapuban,ahogy mindig?-borzolta össze barna haját a testvére.

Nem mondott semmit csak visszanézett.Egy csapat gyerek nevetve mutogatott felé.Szomorú arcocskájával ránk nézett,majd Castiel elindult a gyerekek felé.Tony is szaladt utána,így kénytelen voltam én is vele menni.Castiel láttán a kölykök szétszéledtek.

-Bántanak?

-Nem.Csak csúfolnak.

-Majd beszélek anyával,hogy szóljon a tanárnak.-szólt komoly arccal és a kis srác felé nyújtotta a kezét.

Nagy gyerek már,de szerintem még mindig nagyobb biztonságban érzi magát,ha foghatja a kezünk.Megragadta az erős kezet és rám nézett.Az én kezemet is megfogta és így mentünk.

Sajnos utunk a közértnél elvált,mert anya bevásárolni küldött,ők pedig hazasiettek megbeszélni az iskolában történteket.A parkon át cammogtam hazafele.

-Szia!Hát te?Nem bírsz meglenni nélkülem?-szólított le Bruce már megint.

-Erre fele lakom.Ne félj,nem leszek olyan hülye,hogy még egyszer utánad fussak!

-Azért valld be,hogy bejövök neked!

-Nem,egyáltalán nem!Sőt,örülnék ha leszállnál rólam!-szaporáztam a lépteimet.

Hirtelen elkapta a karom és magához rántott.Nem engedett el,erőnek erejével megcsókolt.Összezártam a szám,de őt ez nem érdekelte.Ekkor még nem tudtam,hogy ennek mi lesz a következménye...

13. Gyötrő láz

Éjfél körül elkezdtem forgolódni.A magas láz nem hagyott nyugton.A szám és a torkom kiszáradt,arcom piros volt,egész testem izzadt és forró volt.A takarót folyamatosan levetettem magamról,Castiel pedig mindig gondosan betakart.
-Még jobban fogsz fázni!-suttogta halkan.
-Tudom,de már nem bírom!Annyira elegem van!
Felkapcsolta a kis villanyt és kiment.Nemsokára egy 2 literes vizesüveggel és egy vizes rongydarabbal tért vissza.Felültetett,lecsavarta a kupakot és a kezembe adta.Fél perc alatt kiittam a felét,ő pedig addig a borogatást a homlokomra tette.Lassan visszafeküdtem,fejemen a ronggyal.Még így is szédültem,fejem hasogatott.Felnéztem az ágyam szélén ülő fiúra.Aggódó tekintettel simogatta meg az arcom.
-Jobb?
-Egy kicsit.
Homlokát az enyémhez nyomta,majd betakart,de úgy,hogy szinte mozdulni sem bírtam.

Nagy nehezen kiszabadítottam a kezem és megsimogattam az arcát.Puszit nyomott az arcomra,leoltotta a lámpát,de nem feküdt le,ott ült mellettem,amíg oldalra nem fordultam és el nem aludtam.Akkor ledőlt mellém és hátulról átölelt.
-Nem fázol?-keltem fel a mocorgására.
-Nem,de most próbálj meg aludni.
Csöndben pihengettem,de az alvás az nem ment.Izzadtam,melegem volt,rémálmok gyötörtek percről-percre.Feküdtem nyitott szemmel,miközben hallgattam a mellettem szuszogó barátomat.Felé fordultam,mire felnyitotta két szürke szemét.Nem szólt semmit,csak elkezdte a karomat simogatni.Mellkasába fúrtam az arcom és odabújtam hozzá.Mélyet sóhajtott és elmosolyodott.
Megnyugtatott,hogy újabban sokat mosolyog,nevet és hogy az orvosa szerint is javul az állapota.A suliban ugyan nem volt túl boldog,inkább visszahúzódó áldozat volt,de már jó úton haladunk.Megfogtam a vállát és igyekeztem még közelebb bújni hozzá.Biztonságban éreztem magam,ha ő ott van mellettem.
-Castiel..ne viselkedj így!
-Hogy?
-Mintha soha nem fájna semmi.Ne viselkedj így,jó?Olyankor bántod magad..és..ez olyan rossz...-motyogtam a véres kötést simogatva.
Csak nézett rám.Elvette a kezét és elfordult a másik irányba.
-Most..most inkább aludj..vagy csak legalább próbálj meg,jó?
Kinyújtottam a kezem,hogy megfogjam az övét.Kicsit szipogtam,mert a megfázásnak elengedhetetlen velejárója az orrdugulás.
-Ugye nem sírsz?-kérdezte a kezemet szorítva.
-Ha,sírok zavarna?
-Egy kicsit...

-Ne aggódj,nem sírok.
-Biztos?-fordult felém,majd az arcomra tette a kezét.
Keze kellemesen hűvös volt,nyugtatta égő bőröm.Hüvelykujjával kitörölt egy könnycseppet a szememből.
-Igazán nem sírsz?-mosolygott.
Az arcomhoz nyúltam.Valóban.Patakokban folytak a szememből a sós,forró cseppek.Lehajtottam a fejem és láztól vörös arcomat a párnába rejtettem.Cast halkan felnevetett.
-Mit nevetsz?-motyogtam mérgesen.
-Vicces vagy,amikor zavarban vagy..és aranyos.
Felemeltem a fejem,de a párnát úgy tartottam,hogy csak a szemem látszódjon ki.
-Ezt..még senki sem mondta nekem...
-Mert nem vesznek észre.Mármint,akkor nem,amikor zavarban vagy.
Magamban mosolyogtam és az ásványvizes üvegért nyúltam.Kiittam a másik felét is.
Castiel megsimogatta a hátam és egészen addig simogatott,amíg sikeresen el nem aludtam.

Másnap este még mindig szörnyen voltam.Fejemet a konyha asztalra tettem.Úgy éreztem,hogy az agyam szét robbantja a koponyám.Ha az nem is,a fájdalom mindenképp.A holdfény besütött az ablakon.Széthasadó agyammal és fáradt tekintettemmel elemezgettem a fa asztal erezetét,amikor Castiel bejött.Csak hazament egy kicsit,hogy néhány cuccát áthozza,amíg anyáék a nagyinál vannak.Az ajtóban letette a táskát és odajött.Leült velem szembe és ő is az asztalra tette a fejét.A szemembe nézve mosolygott.
-Elmélkedsz?
-Nem.Csak fáj a fejem.
-Még mindig lázas vagy.-állapította meg,miután hideg tenyerét a homlokomra tette.

Kinéztem az ablakon,ő pedig az ajtó felé fordult.Visszafordultam.Kicsit közelebb mentem és belepusziltam a hajába.Jó,hogy ő itt van nekem.Halkan felkuncogott,felállt,majd engem is felsegítve a szobámba kísért.Mint egy fadarab,úgy dőltem be az ágyra,de a takarót le is löktem azonnali hatállyal.A fiú lefeküdt mellém és odabújt hozzám.Szomorúnak tűnt.Még jobban,mint máskor.
-Valami baj van?
Bólintott.

-Mi?
Felhúzta a pulóvere ujját.Friss vágásnyomok.
Megsimogattam a fejét és belepusziltam a hajába.
-Jaaj,Castiel!-sóhajtottam.

-De most elég sokáig nem vágtam magam.Ez haladás,nemde?

-Végül is igen...de tudod,hogy nem szeretem,ha így mutatod meg,ha fáj valami.Inkább beszéld meg velem,az sokkal többet segít,hidd el!
Némán bólintott.

Szorosan ölelte a derekam,mellkasomba fúrta az arcát.Hallottam,hogy szipog.
-Megfáztál?-kérdeztem félve.Remélem tényleg csak megfázott.

Megrázta a fejét.

Ekkor már éreztem is a könnycseppeket a bőrömön.Hagytam,had zokogjon.20 perc után felemelte bús kobakját.Piros szemei még akkor is elárulta volna,ha azt mondja csak megfázott.Mosolyogtam,hogy kicsit megnyugtassam.Aranyos volt,ahogy kisírt szemekkel próbált mosolyogni.Szerettem a mosolyát.Finom puszit nyomtam a szájára és megölelgettem.Lassan,csöndben elaludt mellettem.

12. Valaki...

Gyakran látogattam a fiút a kórházban.Azt mondta a hétvégén talán már hazaengedik,hisz semmilyen komolyabb sérülése nincs.Egyik nap,amikor kint esett az eső pont mellette ültem az ágyon,amikor bejött Anthony.

-Hát te?-kérdeztem-Anya hozott el?
-Nem,a suliból jöttem.-tette le a táskáját az ágy mellé.Leszálltam,hogy odaülhessen.
-De azért szóltál neki,ugye?
-Igen,persze.Nem akarom,hogy aggódjon miattam.Elég neki,hogy Castielért aggódik.
Tony hamar hazament,mert edzése volt.Beszélgettünk,majd valaki bejött.Én észre sem vettem,csak akkor néztem a hátam mögé,amikor a fiú már nagyon nézte az ajtót.Egyből felugrottam a székből.A vörös barátom úgy tett,mintha aludna.
-Ó,Annie,hát emlékszel rám?-kérdezte hideg kék szemeivel.
-Menj el innen!-szóltam ingerülten.
-Ugyan miért?Csak gondoltam beköszönök neked!-szólt mosolyogva.
-Jó,beköszöntél,most menj!
-Jaj,ugyan!A barátod úgy is alszik!-fogta meg a csuklóm-Gyere,menjünk valahova,úgy is rég találkoztunk!
-Bruce,engedj el!Tudod,hogy utállak!-éreztem,ahogy a hangom megremeg.
Elkezdett az ajtó felé ráncigálni,amikor valaki megfogta a vállamat.Szorosan fogott és megrántott.Ugyan,ettől Bruce nem engedett el,de észrevette,hogy a barátom visszatart.Elengedett,majd elköszönt és kisurrant.Cast lassan visszament az ágyra és leült.
-Ki volt ez?-kérdezte enyhén ingerült állapotban.
-S-Senki...-feleltem halkan.
-Nem úgy néz ki.Tudod,hogy nekem elmondhatod!-ültetett le maga mellé.

*
Remegett.Rám nézett nagy,kerek szemekkel,majd egy könnycsepp gördült végig az arcán.Belenéztem a zöld szemeivel és letöröltem a következő cseppet.
-Na,mesélj szépen!-suttogtam,amikor a vállamra hajtotta a fejét.Közben az arcát simogattam.
-Régen..még nagyon kicsi voltam...vagy is nem nagyon kicsi,csak kiskamasz...szerettem.De ő nem.Egyszer meg is ütött.Utána többször.Azután elköltöztünk.Ott az iskolával volt baj.Aztán idejöttem.
Bólintottam.És ezek után még pozitívan nézi a dolgokat,reménykedik,álmodozik.Sóhajtott és belém karolt.Kicsit még szipogott,majd felállt.

-Én megyek.Későre jár...
-Vigyázz magadra!-szóltam és megszorítottam a kezét.Mosolygott.
Visszafeküdtem.Végig Anniere gondoltam.Elképzeltem kislányként,sebekkel az arcocskáján és sír.Hirtelen az én fájdalmam eltörpült az övé mellett.Bántalmazottnak lenni és mosolyogni.Sajnáltam,pedig ezt ő nem akarta.Engem is sajnáltak,pedig én sem akartam.Csak feküdtem és a fehér plafont bámultam.Hiányzott.Szerettem volna magam mellett tudni.Ő volt az egyetlen,a családomon kívül,aki megért engem.Szerettem volna magam mellett tudni,főleg,hogy most ez a srác is itt van és a jelek szerint egy darabig ott fog legyeskedni körülötte.Az oldalamra fordultam,ami bár kissé fájt,de észre sem vettem.Megszoktam a fájdalmat.Akár merre fordultam,nem tudtam aludni,altatót meg nem akartam.Jó lett volna érezni,hogy mellettem van,hogy számíthatok rá.Odabújni hozzá,megfogni a kezét.Összefonni az ujjaimat az övével és érezni,ahogy puszit nyom a fejemre,így próbál nyugtatni.Csak érezni akartam...egy kis...szeretet...

*
A hazafele utam idegesen,de biztonságban telt.Otthon sietve csuktam be az ajtót.
-Mi lelt?Mi ez a sietség?-kérdezte anya köszönés helyett.Apa szokásához híven nem volt otthon.
-Találkoztam..Bruce-szal!
Anya megfogta a kezem és elmeséltetett velem mindent.
-Szerencse,hogy Castiel ott volt.Rendes fiú.Biztos kedvel téged!-mosolygott sejtelmesen.
Kicsit elpirultam erre a gondolatra,de aztán megráztam a fejem és lefeküdtem aludni.Kicsit zavart.Hogy mi?Minden.Bruce.Castiel távolsága,a barátaim eltávolodása.Kirázott a hideg.Nyakig betakaróztam.Talán mégsem volt jó ötlet esőben hazasietni.
Másnap persze meg is fáztam,otthon kellett maradnom.Pechemre,szombaton.Csöndben nyakig betakarózva szundikáltam otthon,majd meghallottam a telefonomat lentről,a konyhából.Elég hangosra vettem,nem értem miért.Anya fel is vette és valamit helyeselt,de ezt nem értettem,mert lent volt,a földszinten és azért sem,mert visszaaludtam.
Délután arra keltem,hogy hideg kezek simogatnak,majd újra betakarnak.Nagy nehezen,pislogások közepette nyitottam ki a szemem.Csak vörös hajkoronát láttam,majd hamarosan két szürke szempár is rám szegeződött.Kicsit közelebb kúsztam hozzá és mellkasára fektettem a fejem.A láztól lüktetett a koponyám,de most ez sem érdekelt.Csak a kötés,ami véres volt.Sóhajtottam és megfogtam a kezét.Összefontam az ujjainkat és megpusziltam az arcát.Szíve hevesen dobogott.Arcát a hajamba temette és a fülembe suttogott.
-Itt maradok veled,jó?
Bólintottam és ismét lehunytam a szemem.

11. Kripták

Hétvégén anyáék elvittek a temetőbe,egy másik városba.Nem volt halottak napja,csak nagyi szülinapja.Sose ismertem a nagyit.A nap már lemenőben volt,amikor megláttam ez egyik sírnál ücsörgő vörös barátomat.Lassan,hang nélkül odasétáltam hozzá.Törökülésben ült a sírkő mellett.A kövön egy lány képe volt egy szürkés keretben,benne a márványban.Igazi képnek tűnt,nem vésettnek.Egy üveglap védte az időjárás viszontagságaitól.

-Ő volt a barátnőd?-kérdeztem halkan,amikor leguggoltam mellé.
-Igen.Nagyon hiányzik.Néha meglátogatom.
-Ez rendes tőled.-tettem le a kezem a vállára.
Rám nézett,majd halkan megszólalt.
-Biztos jó barátok letettek volna.Ő is ilyen természetű volt.Egy kicsit talán hasonlított rád.Jössz velem?-porolta le nadrágját,miután fel állt.
-Ühüm,de..hova?
-A kriptákhoz.Gyere!-intett.
Odaértünk az omladozó kőépülethez.Nem volt túl nagy,de kifejezetten ijesztő volt.A nagy vasajtó nyikorogva tárult ki.Az ajtót már marta a rozsda,elég erősen,az ablakok be voltak törve.Kívül-belül benőtte már a gaz,csalán és a komló.
-Elég kicsi...-suttogtam.
-A kripták lent vannak.Nem tudtad?
-Sose voltam még kriptában,honnan tudjam?
Csak halkan felnevetett,majd egy idő marta fa ajtó félét emelt fől,ami egy lépcsőhöz vezetett.A hideg pincehelyiségben minden rendesen működött,tisztaság volt.Persze,a dohszag itt is megjelent.Gondolom a legtöbb kriptában ez van.Amint a fiú felkapcsolta a lámpát,felsikítottam.
-Látom megijedtél.Mi ilyen ijesztő?
-Nem tudom!Talán a nyitott koporsós halottak az üvegfalak mögött!
-Ne félj,nem bántanak!-nevetett.
Lassan elindultam a halvány fénybn megvilágított folyosón.Castiel néha-néha odament az egyik sírhoz.Hol csontvázak,hol mumifikált embereket láttam.Férfiak.nők,kis-és nagy gyerekek sírjai néztek vissza rám az üveg mögül.Rémisztő volt.A nevek fa-fém vagy márványtáblákba voltak vésve,de a régebbiek már egészen elkoptak,olvashatatlanokká váltak.A folyosó még hosszan folytatódott volna,és még néhány mellék "ága" is volt.Megálltam az utolsó halottnál.
-Joseph C. Maddox...-olvastam halkan a nevet.Nem lehetett régi,mert a nyitott koporsóban rendesen lehetett látni az embert,csak az arca volt letakarva.Castiel lassan a vállamra tette a kezét-Hasonlít rád!
-Persze,hogy hasonlít,hisz az apám.Furcsa...Sose szerette a nevét,még is ezt adták nekem...
-A C a Castielt rövidíti?Ha nem szerette akkor miért ezt adták neked?
-Nem tudom.-vonta meg a vállát.
-És..mi történt vele?
-Autóbalesetben halt meg.Hazafele mentünk apával ketten a bevásárlásból,amikor egy terepjárós átjött a mi sávunkba.Én kizuhantam,apa a kocsiban halt meg.-mondta halkan és szorosan magához ölelt.Állát a vállamra tette és sóhajtott egyet.
Megsimogattam az arcát,majd kiindultunk.Amint felértünk már mennem is kellett.Hazafele csak bámultam ki az ablakon.
-Minden rendben kicsim?-kérdezte anya,de szinte meg sem hallottam.Csak néztem az elsuhanó fákat és épületeket.A zsebemben megcsörrent a telefonom.
-Halló?Mrs.Maddox?
-Annie-kezdte síró hangon- át tudnál jönni Tonyhoz?Csak egy kicsit vigyázni kéne rá...
-Persze,szívesen!-mondtam,majd a nő letette a telefont.
Kitettek a ház előtt.Meglepően nyomasztó hangulat ereszkedett a kis kertes családi házra.A macska most is elém jött az előszobában,de nem foglalkoztam vele,inkább a síró,szipogó kis Tonyval.
-Mi történt?-simogattam meg a kis fejecskéjét.
-Anyu nem mondta?-nézett kikerekedett szemekkel.
-Nem.Miért mi történt?
-Castiel...Valaki elütötte amikor hazafele jött.-suttogta halkan,majd megint el kezdett sírni.
Lenyeltem a könnyeimet,majd magamhoz húzva megöleltem.Borús idő volt kint,már sötét volt.Vacsorát csináltam a kisfiúnak,aki az étkező pult melletti bárszéken ücsörgött könyökére támaszkodva.
-Annie!-szólalt meg hirtelen-Te is aggódsz Castielért?
-Persze,hogy aggódok!Szerintem ez természetes,hogy aggódunk valakiért,aki balesetet szenvedett.
-És szereted őt?
Meglepett a kérdés,ami engem is elgondolkodtatott hirtelen.
-Csak kedvelem,de nem szeretem.Miért?
-Csak úgy.Néha olyanok vagytok,mint akik szeretik egymást.
Csöndben szeleteltem fel a sajtot,majd rátettem a kenyérre.Az asztalon lévő telefonom elkezdett rezegni,én pedig azt hittem leejtem a kezemben lévő poharakat.Gyorsan felvettem.A kisfiú érdeklődve nézett rám.
-Na?
-Castiel jobban van.-sóhajtottam fel-Meglátogatjuk?
-Igen igen igen!-nevetett,majd megette az elkészített szendvicset és készen állt az indulásra.
Hamar odaértünk,nem volt nagy forgalom.Besiettünk a kórterembe,ahol Cast már felébredt,anyja ott volt mellette.Tony odafutott az ágyhoz.Testvére mosolyogva simogatta meg a fejét.Én csak álltam az ajtóban és néztem őket.
Végül bementem és leültem a másik székre.Anthony az ölembe ült.
-De nehéz vagy,te!-nyögtem fel nevetve.
Megfogta Castiel kezét és azt szorongatta.
-Aggódtunk érted....-szólt halkan.
-Gondoltam.De ne aggódj,megmaradok!-mosolygott.
Egy darabig csak beszélgetgettünk,amikor Tony elaludt az ölemben.A fiúk anyukája már hazament és Tonyt is elvitte.Csak ültem és nem tudtam mit mondjak.Némán gondolkoztam.Úgy aggódtam érte.Szürke szemével folyamatosan engem nézett.Tekintete szomorú volt.Lassan felém nyújtotta a kezét és kézfejét a tenyerembe csúsztatta.
-Nem kéne hazamenned?Későre jár...
-Még maradnék,ha..nem baj.
-Én nem bánom,de mondd,mi bánt?
-Semmi.Csak aggódtam érted.Megijedtem.
-Ne félj!Itt vagyok!-mosolygott-Olyan messze vagy,fáj a karom!
Felálltam és odaültem az ágya szélére.Most én szorítottam meg a kezét.Rám mosolygott megint és felült.Hirtelen magához rántott és megölelt.Szorosan tartott.Beszívtam az illatát,amit a kórházi fertőtlenítő szerek sem űztek el.Nagyot dobbant a szívem.Nem szerettem,de beleőrültem volna,ha baja esik,vagy ha meghal.És ez az ember el akar távozni ebből a világból idő előtt.Ezt nem engedhetem.Segíteni fogok neki,csak azért is!Gyors pittyegést hallottam.Vállára hajtottam a fejem és a hang irányába néztem.

Az EKG volt.A szívverését mutatta.Mosolyogtam és belemarkoltam a ruhájába.Arcomat elvette a válláról és megpuszilta a homlokom.
-Most már menj,holnap fáradt leszel!
-De hétvége van!
-Nem baj,minél hamarabb fel tudsz kelni,annál hamarabb tudsz hozzám jönni!
-Ez igaz,de nem akarlak itt hagyni!
-Tudom,legszívesebben az egész estédet itt töltenéd velem,de a szüleid is várnak haza.Nem fogok semmi rosszat csinálni!-kacsintott nevetve.
Még kaptam egy utolsó puszit a fejem búbjára,aztán hazamentem.
-Vigyázz magadra!-szólt még utánam.
Kicsit félve mendegéltem a sötét utcákon miután leszálltam a buszról.Anyáék már valóban vártak.
-Hol voltál eddig?Aggódtunk miattad!-szólt anya.Apa nem szólt semmit.Nem az a bőbeszédű típus.
Elmeséltem az egész történtet majd elküldtek aludni.De csak forgolódtam.Folyton Castielen járt az eszem.Mi lehet vele,fáj-e valamije,mi történt?Aggódtam érte.Mindig csak aggódok...

10.,,Többé engedem el a kezed!"

-Miért csináltad?
-Nem tudom...gondolkodni se tudtam...nem akartam...
Anya rám nézett.Rosszallóan csóválta a fejét,majd egy mély sóhaj után megsimogatta az arcom.
-Na mindegy,ezt már nem tudjuk eltüntetni.Legalább nem egy vágás,hanem valami szép formája is van...Kérsz valamit?
-Csak egy teát..meg talán egy szendvicset.
Mosolyogva lement a konyhába,majd nemsokára visszatért egy kis táskával az egyik karján.
-Mi ez?-kérdezte,amikor letette az éjjeli szekrényemre.
-Boldog szülinapot!Csak nem felejtetted el?
-Ja,de...Hupsz!-nevettem,de azért kibontottam az ajándékom.Egy nyaklánc volt benne.
Végül anya magamra hagyott.Csak ültem és jobb dolgom híján gépeztem.A lányok felhívtak,hogy majd átugranak hozzám.Amikor egy kicsit lepihentem,mert untam magam kopogtak.Az ajtó lassan nyikorogva kinyílt.
Tony lépett be,nyomában Castiellel.Akaratlanul is elmosolyodtam,mert a kisfiú egy kis doboz bonbont nyújtott felém.
-Boldog szülinapot!-mondta hatalmas mosollyal.
-Köszönöm!Honnan tudtad?
Ránézett a bátyjára.
-Rosalia említette.
Elmosolyodtam,majd magam mellé húztam a kisfiút és megölelgettem.Castiel is leült mellém.Hamarost a lányok is berobogtak az ajtómon.Kicsit elcsodálkoztak,majd leültek a mini kanapémra és a babzsákfotelekbe.
-Asszem mi megyünk!-állt föl a vörös fiú-Gyere Tony!
-Okké!-állt föl szomorkás arccal a kisfiú.Mielőtt elmentek Castiel még a fülembe súgott valamit.
-Ne aggódj,nem felejtettelek el!Majd jövök még!
Mosolyogtam,majd elbúcsúztam tőlük.
-Miről maradtunk le?-szólalt meg Kim,aki még télen is ujjatlanban járkált.
-Semmi különös..csak jóban vagyunk.-mosolyogtam.
-És az a kis gyerek?
-Az öccse,Tony.Aranyos kisfiú.
-Nem is tudtam,hogy van öccse!-szólt Rosa.
-Szerintem néhányan azt se tudtátok,hogy létezik!-nevettem.
Végül anya hozott sütiket és kibontottam az ajándékokat.Elbeszélgettünk,majd 6 óra körül a lányok elmentek.Miután apa hazaért anyával együtt színházba mentek.Letelepedtem a kanapén és valami csöpögős,szomorú filmet néztem.Ezt elunva inkább csak kapcsolgattam a csatornák közt,amikor is az egyik ismeretterjesztő csatornán a lelki betegségekről és a depresszióról beszéltek.Itt megálltam,de nem azért,mert érdekelt a műsor,hanem mert csengettek.Kikászálódtam és egy félig vissza fojtott tüsszentés után az ajtóhoz vonszoltam a testem.Castiel állt kint.A hó nagy pelyhekben esett.Vörös hajában is volt egy-két hópihe,arca a hidegben kipirult.Mint mindig most is szomorkás arccal állt.Azonban most valahogy ég is más volt.Elmosolyodtam.Egész aranyos volt.
Lassan bejött egy kevés hideggel együtt.Le topogta a havat,levette a kabátját és bementünk a nappaliba.
-Remélem jót választottam.Nem tudom,hogy a te méreted-e..-nyújtotta felém az ajándéktasakot.
Kérdőn néztem rá,majd kivettem egy nagy,cipős doboz szerű..cipős dobozt.Valami márkajel is volt rajta,de ez különösebben nem zavart.Levettem a tetejét és elmosolyodtam.Egy pulcsi volt benne,amit már régen meg akartam venni.Ránéztem a kissé ideges fiúra és megöleltem.Szorosan karoltam át a nyakát.Lassan,félénken ő is átölelt.
-Akkor tetszik?

-Igen,nagyon!Köszönöm!-suttogtam és sóhajtottam.Beszívtam az illatát.
Lassan arcát a hajamba fúrta és mélyeket sóhajtott.Lehelete a nyakamat csikizte.Halkan felkuncogtam,majd megéreztem,ahogy elkezd rángatózni a válla.Sírt.Szorosan magához szorított és belemarkolt a fölsőmbe.Légzése szapora és szaggatott volt.Arcát egy percre sem mozdította.Mélyet sóhajtottam és megsimogattam a fejét.Nagy nehezen elengedtem és kerestem a tekintetét.Lesütött szemmel ült előttem.
-Sajnálom...Sajnálom..
-Ugyan!Azért vagyok,hogy segítsek neked!-mosolyogtam-Ki bántott?
-Senki,csak a múlt...-nézett rám szürke,szomorúságtól csillogó szemekkel.
Megsimogattam az arcát és hagytam,hogy odabújjon hozzám.
-Tényleg sajnálom..ez a te szülinapod,boldognak kéne lenned,erre jövök én...
-Nem szomorítasz el.Örülök,hogy itt vagy,úgy is magányos voltam!És sosem bánom,ha odajössz hozzám,hogy megvigasztaljalak!-mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.
Nem lett sokkal jobb kedve,de elengedett egy halvány mosolyt.Elmentem a konyhába és kisvártatva két bögre kakaóval tértem vissza.Az egyiket a kezébe nyomtam.Csöndben szürcsölgette.A csendet csak a köhögésem törte meg néha-néha.
-Jobb lenne valami gyógyszert bevenned,nagyon csúnyán köhögsz!
-Tudom.De most nem nagyon akarok elmozdulni mellőled.
-Köszönöm.Valóban..szükségem van rád.-mondta kissé suttogva-Lassan mennem kell,holnap nekem iskola van.
-Tényleg,el is felejtettem!
Mielőtt elment az ajtóban még magához ölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Gyógyulj meg hamar,nagy szükségem van rád!-suttogta,majd elment.
Csak álltam és néztem utána.A lábam már lefagyott,amikor feleszméltem és becsuktam az ajtót.Vissza ültem a kanapéra,a pokrócom alá húztam a lábaimat és kezembe vettem a pulóvert.A feliratot olvastam,amikor anyáék hazaértek.
-Hát ez a fölső?-kérdezte,amikor megpillantott a kanapén.
-Most kaptam.Castiel adta szülinapomra.
-Rendes tőle!-mosolygott apa.
Másnap a doki szerint már mehettem suliba,így be is értem a harmadik órámra.Persze az új pulcsimban.Hideg időben ez most nagyon jó volt,egyáltalán nem fáztam benne.
Beléptem a terembe és azt hittem felsikoltok,annyira megijedtem.Nathaniel és a haverjai körbeállták a földön ülő,vörös hajú barátomat.Úgy láttam,hogy az arcát fogja.
Félrelöktem a nálam másfél fejjel magasabb fiúkat és leguggoltam a barátom mellé.Orrán-száján dőlt a vér,szemét vöröses-lila monokli díszítette.Dühös szemmel néztem a szőke fiúra,de nem sokat foglalkoztam velük és a megjegyzéseikkel.Megsimogattam,letöröltem a vért és a szemébe néztem.Próbált erősnek mutatkozni,visszatartani a könnyeket.A tanár bejött és bár látta a fiú jelenlegi állapotát,mégsem foglalkozott vele.Szóltam neki én is,de mintha meg sem hallotta volna.Megsimogattam a fiú arcát,amikor visszaültem a helyemre.
-Kösz a segítséget!-mondta és próbált mosolyogni.
-Már értem miért van szükséged rám!
-Mikor nem?Nem csak miattuk.Egyre rosszabbul érzem magam.Csak haza akarok menni,hogy egyedül lehessek a szobában...Csak meg könnyebülésre vágyom...-szólt halkan és végigsimított az alkarján lévő hegeken.
-Erre ne is gondolj!Majd én segítek neked!Valahogy...
-Köszönöm,hogy próbálkozol.És köszönöm,hogy..hogy..hogy vagy nekem!-az utolsó szavakat suttogva mondta,de így is meghallottam-Jól áll neked ez a fölső.Akkor már tudom mi a méreted.-terelte el a témát.
Megfogtam a padon nyugvó kezén és letettem a fejem a padra.Hallgattam a többiek beszélgetésének a moraját és kicsit pihengettem.
-Rám mindig számíthatsz!Többé engedem el a kezed!-suttogtam halkan.

-Én se a tiédet!

9.Két szív...

Belekapaszkodtam a fiú vállába és engedtem.Száját az enyémre tapasztotta,hogy elnémítson.Szürke szemei szigorúan csillogtak rám.Megértettem.Csak azt akarta,hogy csöndben maradjak.Némán a vállára hajtottam a fejem és kussoltam.Valaki elkezdte lökdösni a szekrényt.Tony felébredt,én pedig befogtam a száját.Összeszorítottam a fogam.Eldőlt a szekrény,az ajtó kiszakadt.Egy ruhakupac eltakart ugyan minket,de hamar felfedezték a rejtekhelyünket.Szorosan kapaszkodtunk egymásba.
-No lám!Két kamasz meg egy kis kölyök!Jó fogás!-nevetett az egyik.
Magas,30 körüli férfi volt.Haja sötét színű volt,szeme világoskék.Gúnyos vigyor ült az arcán.A másik vele egykorú és csak pár centivel lehetett kisebb nála.Ő már kopaszodott,sötét szeme csillogott.Elég köpcös alak volt.
Tony kidugta kis fejét,hogy szemügyre vegye az alakokat.Kis teste remegett,szája már kékes volt.Előszedtem a kupacból egy kabátot és betakartam vele.A mi szánk is hideg volt,de a közelben nem volt több kabát.Mindketten csak a kisgyerekre figyeltünk.Ezt fogva tartóink is észrevették.Pár nap múlva a kopasz odajött és megfogta Anthony karját és kihúzta a kezeim közül.Hirtelen rosszul éreztem magam,mert nem tartottam elég erősen,de már kezdtem legyengülni.Mindhárman gyengék voltunk,éhesek,fáztunk.Szegény kisfiút hogy megviselhette ez.
-Adja vissza az öcsém!-hallottam Castiel hangját.
-Minek?
-Mert az öcsém és szeretném magam mellett tudni!-mondta most már ingerültebben.
-Chh...-ennyit mondott,majd visszalökte a porontyot az ölembe.
-Köszönöm...-szólt halkan a gyerek és lehunyta a szemét.Mostanában egyre többet aludt.Aggódok miatta.
Egyik nap váratlanul rendőrök törték be az ajtót.Akkor már egy hete szenvedtünk.Ételt egy kicsit kaptunk,de azt is inkább Tonynak adtuk,hogy ne legyen komolyabb baja.
Orvosok megvizsgáltak,és bevittek minket a kórházba.Már mindenki aggódott miattunk.Infúziót kötöttek be nekünk és a zsaruk kérdeztek ki minket.Hamarosan haza engedtek.Tony most is Castiel kezét szorongatta.Aranyosak voltak együtt.
-Köszönöm,hogy vigyáztatok rám!-emelte ránk csillogó tekintetét.

Néhány hét múlva azt vettem észre,hogy  Castiel szokatlanul visszahúzódó és szótlan lett.Egyik nap hazaengedték a suliból,mert rosszul lett.Engem kértek meg,hogy kísérjem haza Anthonyt.
-Annieee!-futott felém,úgy hogy majdnem elcsúszott a havon-Castiel?
-Hazament a 3. óra után,nem érezte jól magát.Gyere,hazaviszlek én,jó?
-Oké..-mondta kicsit szomorú arccal.Persze,hamarosan már jobb kedve lett,csak egy kis hócsata kellett hozzá.
*
-Castiel?-kérdezte anyu,amikor hazaértünk.Anyának szólítom,bár nem a vér szerinti anyukám.
-Hazaengedték,mert nem érezte jól magát.Nem jött haza?-kérdezte Annie kicsit aggódva.
-Nem..
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Castiel.
-Emlegetett szamár!-nevetett fel a barna hajú lány,de láttam a szemén,hogy mérges rá.
-Hol voltál?
-Csak egy ismerősömnél.-mondta egyhangúan és felment a szobájába.
Utánamentem és benyitottam hozzá.Csak ült az ágyán és meredten bámult maga elé.Leültem mellé,de ő fel sem figyelt rám.Felhúzta a térdét és homlokát rátámasztotta.Észre sem vette,hogy Annie is odaült a másik oldalára.A lány lassan megsimogatta a fejét,engem meg elvittek vásárolni.Pedig jobb lett volna otthon maradni.

*
Miután Tony és Castiel anyja elment síri csönd támadt.
-Mi a baj?Ne szoktál ilyen lenni....-suttogtam.
-Hosszú...
-Van időnk.-próbáltam mosolyogni.
Csak megrázta a fejét.Csak tovább simogattam a fejét,majd egy puszit nyomtam az arcára.Rám emelte szomorú szürke tekintetét,de el is fordította a fejét.Megfogtam a kezét és kicsit meg szorongattam.Akkor vettem észre a csuklóján,a hegek fölött,hogy kicsit véres.Egy vizes zsebivel lemostam a vért.Egy kis szív volt a bőrébe vésve.Nem nézett rám.Felemeltem szomorú fejét és a szemébe néztem.

-Te ezt nem érted...
-Mert nem beszélsz róla.Nem lenne jobb,ha beszélsz a problémáidról?Tudod,hogy mindig szívesen segítek neked!
-Nem.Ne szeretek erről beszélni.Nem kell segítség sem.
-Ahogy gondolod.
Néma csendben ültünk hosszú percekig.Ő csak a kezét nézte,majd lassan a vállamra hajtotta a fejét és lehunyta a szemét.Arca szomorú és sápadt volt.Nem erőltetem,ha nem akar beszélni róla,bár a kíváncsiság fúrta az oldalam.Castiel kezébe vette a pengét.A vér már megalvadt rajta.Elhajította a szoba másik felében lévő szemetesig,majd sóhajtott egyet és átölelte a derekam.
-Minden rendben?Sápadtnak tűnsz!
-Nem.Semmi sincs rendben.De te ezt nem érted.
-Tudom.De ha beszélnél róla,talán segítene neked.Nem szabad magadban tartani a fájdalmat.Valahogy ki kell adnod magadból.
-Azt szoktam tenni.
-Én nem ilyen módra gondoltam.Ha bántod magad,az nem segít neked,értsd meg kérlek!
Rám nézett,egyenesen a szemembe.Finoman megpuszilt.
-Ennyire tudni akarod mi van velem?-bólintottam.
-Csak meg akarlak érteni.Legalább ennek a hátterét mond el...-érintettem meg a csuklóján a szívecskét.
-A barátnőm...Egy éve halt meg...És hiányzik..Neki volt itt a kezén egy szív alakú tetoválása.-mondta halkan.Könnyek szöktek a szemébe.Szegény.

Lassan felhúztam a pulcsim ujját és kezembe vettem egy,az éjjeliszekrényen lévő pengét.Furcsa érzés volt.Szúró,hasító fájdalom,ami előtt nem éreztem semmit,de miután az első vércsepp kicsordult éreztem,milyen forró és mennyire émelyítő érzés.Sose bírtam a vér látványát,bár Castiel mellett már lassacskán megszoktam.Lassan folytattam a vágást.Direkt nem az ereknél vágtam,ahhoz nyuszi voltam.Végül befejeztem,mert már rosszul érzetem magam.Én is egy szívet véstem bele a bőrömbe.Cast egy rongyba tekerte a csuklómat és megszorította.
-De hülye vagy!-morgott-Ennek a nyoma örökre ottmarad!Szerencséd,hogy tudom mit kell csinálni erős vérzés esetén!Olyan kis buta vagy!-sóhajtott.Nem akart megbántani,csak jót akart nekem.
Bűntudatom volt,mert a fiú mérges rám.
-Sajnálom...én csak....nem tudtam mit csinálok....-szóltam halkan,szipogva.
Szelíd szemekkel nézett rám,majd megsimogatta a hajam.Kitörölte a szememből a könnyeket és rám mosolygott.A vérzés lassan elállt,csak egy-két csepp buggyant ki a sebből.Egész testem remegett,sápadt voltam.
-Rosszul vagy?
-Egy kicsit...
-Ettél ma?
-Nem igazán.
Elment,de nemsokára visszajött egy szendviccsel és a kezembe nyomta.Leült mellém és csöndben figyelte ahogy eszek.Remegtem és még mindig rosszul voltam.Finoman lenyomott az ágyra és betakart egy pokróccal.Megmérte a lázam,szerinte magas.Most még inkább nyomta a bűntudat a lelkem.Hülyeséget csináltam és emiatt aggódott miattam,most meg még vigyáz rám,gondoskodik rólam,mert a saját hülyeségem miatt rosszul lettem.Ahányszor megpróbáltam feltápászkodni,annyiszor tartott vissza.
-Castiel,haza kell mennem!Már biztos aggódnak miattam!
-Rendben.Hazakísérlek.-segített felülni és úgy-ahogy megtámaszkodtam rajta.
-Mit kapok ezért otthon!-sóhajtottam,amikor az utcán fújta az arcomat a hideg,téli szellő.A porhó felkavarodott.
-Majd kitalálsz valami okosat!De mivel lázas vagy,nem hiszem hogy nagyon kérdezgetnének.Na,gyere!-indult meg,s közben húzott maga után.
Végül megunta,hogy csak lassan,kóvályogva tudtam menni,így felvett és úgy vitt.Szorosan a nyakát öleltem és behunytam a szemem.
-Nehogy,elaludj,hé!-tett le az ajtónk előtt.
Bementünk és én egyből a szobám felé vettem az irányt,Castiel pedig elmondta mi történt.Anyu és apu is megértően bólogatott.Már az ágyamban feküdtem,amikor leesett,hogy el sem köszöntem tőle.
Reggel még mindig nem voltam jól,de anya nem is engedte,hogy suliba menjek.Inkább leült az ágya szélére és megfogta a kezem...