-Nem tudom...gondolkodni se tudtam...nem akartam...
Anya rám nézett.Rosszallóan csóválta a fejét,majd egy mély sóhaj után megsimogatta az arcom.
-Na mindegy,ezt már nem tudjuk eltüntetni.Legalább nem egy vágás,hanem valami szép formája is van...Kérsz valamit?
-Csak egy teát..meg talán egy szendvicset.
Mosolyogva lement a konyhába,majd nemsokára visszatért egy kis táskával az egyik karján.
-Mi ez?-kérdezte,amikor letette az éjjeli szekrényemre.
-Boldog szülinapot!Csak nem felejtetted el?
-Ja,de...Hupsz!-nevettem,de azért kibontottam az ajándékom.Egy nyaklánc volt benne.
Végül anya magamra hagyott.Csak ültem és jobb dolgom híján gépeztem.A lányok felhívtak,hogy majd átugranak hozzám.Amikor egy kicsit lepihentem,mert untam magam kopogtak.Az ajtó lassan nyikorogva kinyílt.
Tony lépett be,nyomában Castiellel.Akaratlanul is elmosolyodtam,mert a kisfiú egy kis doboz bonbont nyújtott felém.
-Boldog szülinapot!-mondta hatalmas mosollyal.
-Köszönöm!Honnan tudtad?
Ránézett a bátyjára.
-Rosalia említette.
Elmosolyodtam,majd magam mellé húztam a kisfiút és megölelgettem.Castiel is leült mellém.Hamarost a lányok is berobogtak az ajtómon.Kicsit elcsodálkoztak,majd leültek a mini kanapémra és a babzsákfotelekbe.
-Asszem mi megyünk!-állt föl a vörös fiú-Gyere Tony!
-Okké!-állt föl szomorkás arccal a kisfiú.Mielőtt elmentek Castiel még a fülembe súgott valamit.
-Ne aggódj,nem felejtettelek el!Majd jövök még!
Mosolyogtam,majd elbúcsúztam tőlük.
-Miről maradtunk le?-szólalt meg Kim,aki még télen is ujjatlanban járkált.
-Semmi különös..csak jóban vagyunk.-mosolyogtam.
-És az a kis gyerek?
-Az öccse,Tony.Aranyos kisfiú.
-Nem is tudtam,hogy van öccse!-szólt Rosa.
-Szerintem néhányan azt se tudtátok,hogy létezik!-nevettem.
Végül anya hozott sütiket és kibontottam az ajándékokat.Elbeszélgettünk,majd 6 óra körül a lányok elmentek.Miután apa hazaért anyával együtt színházba mentek.Letelepedtem a kanapén és valami csöpögős,szomorú filmet néztem.Ezt elunva inkább csak kapcsolgattam a csatornák közt,amikor is az egyik ismeretterjesztő csatornán a lelki betegségekről és a depresszióról beszéltek.Itt megálltam,de nem azért,mert érdekelt a műsor,hanem mert csengettek.Kikászálódtam és egy félig vissza fojtott tüsszentés után az ajtóhoz vonszoltam a testem.Castiel állt kint.A hó nagy pelyhekben esett.Vörös hajában is volt egy-két hópihe,arca a hidegben kipirult.Mint mindig most is szomorkás arccal állt.Azonban most valahogy ég is más volt.Elmosolyodtam.Egész aranyos volt.
Lassan bejött egy kevés hideggel együtt.Le topogta a havat,levette a kabátját és bementünk a nappaliba.
-Remélem jót választottam.Nem tudom,hogy a te méreted-e..-nyújtotta felém az ajándéktasakot.
Kérdőn néztem rá,majd kivettem egy nagy,cipős doboz szerű..cipős dobozt.Valami márkajel is volt rajta,de ez különösebben nem zavart.Levettem a tetejét és elmosolyodtam.Egy pulcsi volt benne,amit már régen meg akartam venni.Ránéztem a kissé ideges fiúra és megöleltem.Szorosan karoltam át a nyakát.Lassan,félénken ő is átölelt.
-Akkor tetszik?
Lassan arcát a hajamba fúrta és mélyeket sóhajtott.Lehelete a nyakamat csikizte.Halkan felkuncogtam,majd megéreztem,ahogy elkezd rángatózni a válla.Sírt.Szorosan magához szorított és belemarkolt a fölsőmbe.Légzése szapora és szaggatott volt.Arcát egy percre sem mozdította.Mélyet sóhajtottam és megsimogattam a fejét.Nagy nehezen elengedtem és kerestem a tekintetét.Lesütött szemmel ült előttem.
-Sajnálom...Sajnálom..
-Ugyan!Azért vagyok,hogy segítsek neked!-mosolyogtam-Ki bántott?
-Senki,csak a múlt...-nézett rám szürke,szomorúságtól csillogó szemekkel.
Megsimogattam az arcát és hagytam,hogy odabújjon hozzám.
-Tényleg sajnálom..ez a te szülinapod,boldognak kéne lenned,erre jövök én...
-Nem szomorítasz el.Örülök,hogy itt vagy,úgy is magányos voltam!És sosem bánom,ha odajössz hozzám,hogy megvigasztaljalak!-mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.
Nem lett sokkal jobb kedve,de elengedett egy halvány mosolyt.Elmentem a konyhába és kisvártatva két bögre kakaóval tértem vissza.Az egyiket a kezébe nyomtam.Csöndben szürcsölgette.A csendet csak a köhögésem törte meg néha-néha.
-Jobb lenne valami gyógyszert bevenned,nagyon csúnyán köhögsz!
-Tudom.De most nem nagyon akarok elmozdulni mellőled.
-Köszönöm.Valóban..szükségem van rád.-mondta kissé suttogva-Lassan mennem kell,holnap nekem iskola van.
-Tényleg,el is felejtettem!
Mielőtt elment az ajtóban még magához ölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Gyógyulj meg hamar,nagy szükségem van rád!-suttogta,majd elment.
Csak álltam és néztem utána.A lábam már lefagyott,amikor feleszméltem és becsuktam az ajtót.Vissza ültem a kanapéra,a pokrócom alá húztam a lábaimat és kezembe vettem a pulóvert.A feliratot olvastam,amikor anyáék hazaértek.
-Hát ez a fölső?-kérdezte,amikor megpillantott a kanapén.
-Most kaptam.Castiel adta szülinapomra.
-Rendes tőle!-mosolygott apa.
Másnap a doki szerint már mehettem suliba,így be is értem a harmadik órámra.Persze az új pulcsimban.Hideg időben ez most nagyon jó volt,egyáltalán nem fáztam benne.
Beléptem a terembe és azt hittem felsikoltok,annyira megijedtem.Nathaniel és a haverjai körbeállták a földön ülő,vörös hajú barátomat.Úgy láttam,hogy az arcát fogja.
Félrelöktem a nálam másfél fejjel magasabb fiúkat és leguggoltam a barátom mellé.Orrán-száján dőlt a vér,szemét vöröses-lila monokli díszítette.Dühös szemmel néztem a szőke fiúra,de nem sokat foglalkoztam velük és a megjegyzéseikkel.Megsimogattam,letöröltem a vért és a szemébe néztem.Próbált erősnek mutatkozni,visszatartani a könnyeket.A tanár bejött és bár látta a fiú jelenlegi állapotát,mégsem foglalkozott vele.Szóltam neki én is,de mintha meg sem hallotta volna.Megsimogattam a fiú arcát,amikor visszaültem a helyemre.
-Kösz a segítséget!-mondta és próbált mosolyogni.
-Már értem miért van szükséged rám!
-Mikor nem?Nem csak miattuk.Egyre rosszabbul érzem magam.Csak haza akarok menni,hogy egyedül lehessek a szobában...Csak meg könnyebülésre vágyom...-szólt halkan és végigsimított az alkarján lévő hegeken.
-Erre ne is gondolj!Majd én segítek neked!Valahogy...
-Köszönöm,hogy próbálkozol.És köszönöm,hogy..hogy..hogy vagy nekem!-az utolsó szavakat suttogva mondta,de így is meghallottam-Jól áll neked ez a fölső.Akkor már tudom mi a méreted.-terelte el a témát.
Megfogtam a padon nyugvó kezén és letettem a fejem a padra.Hallgattam a többiek beszélgetésének a moraját és kicsit pihengettem.
-Rám mindig számíthatsz!Többé engedem el a kezed!-suttogtam halkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése