-No lám!Két kamasz meg egy kis kölyök!Jó fogás!-nevetett az egyik.
Magas,30 körüli férfi volt.Haja sötét színű volt,szeme világoskék.Gúnyos vigyor ült az arcán.A másik vele egykorú és csak pár centivel lehetett kisebb nála.Ő már kopaszodott,sötét szeme csillogott.Elég köpcös alak volt.
Tony kidugta kis fejét,hogy szemügyre vegye az alakokat.Kis teste remegett,szája már kékes volt.Előszedtem a kupacból egy kabátot és betakartam vele.A mi szánk is hideg volt,de a közelben nem volt több kabát.Mindketten csak a kisgyerekre figyeltünk.Ezt fogva tartóink is észrevették.Pár nap múlva a kopasz odajött és megfogta Anthony karját és kihúzta a kezeim közül.Hirtelen rosszul éreztem magam,mert nem tartottam elég erősen,de már kezdtem legyengülni.Mindhárman gyengék voltunk,éhesek,fáztunk.Szegény kisfiút hogy megviselhette ez.
-Adja vissza az öcsém!-hallottam Castiel hangját.
-Minek?
-Mert az öcsém és szeretném magam mellett tudni!-mondta most már ingerültebben.
-Chh...-ennyit mondott,majd visszalökte a porontyot az ölembe.
-Köszönöm...-szólt halkan a gyerek és lehunyta a szemét.Mostanában egyre többet aludt.Aggódok miatta.
Egyik nap váratlanul rendőrök törték be az ajtót.Akkor már egy hete szenvedtünk.Ételt egy kicsit kaptunk,de azt is inkább Tonynak adtuk,hogy ne legyen komolyabb baja.
Orvosok megvizsgáltak,és bevittek minket a kórházba.Már mindenki aggódott miattunk.Infúziót kötöttek be nekünk és a zsaruk kérdeztek ki minket.Hamarosan haza engedtek.Tony most is Castiel kezét szorongatta.Aranyosak voltak együtt.
-Köszönöm,hogy vigyáztatok rám!-emelte ránk csillogó tekintetét.
Néhány hét múlva azt vettem észre,hogy Castiel szokatlanul visszahúzódó és szótlan lett.Egyik nap hazaengedték a suliból,mert rosszul lett.Engem kértek meg,hogy kísérjem haza Anthonyt.
-Annieee!-futott felém,úgy hogy majdnem elcsúszott a havon-Castiel?
-Hazament a 3. óra után,nem érezte jól magát.Gyere,hazaviszlek én,jó?
-Oké..-mondta kicsit szomorú arccal.Persze,hamarosan már jobb kedve lett,csak egy kis hócsata kellett hozzá.
*
-Castiel?-kérdezte anyu,amikor hazaértünk.Anyának szólítom,bár nem a vér szerinti anyukám.
-Hazaengedték,mert nem érezte jól magát.Nem jött haza?-kérdezte Annie kicsit aggódva.
-Nem..
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Castiel.
-Emlegetett szamár!-nevetett fel a barna hajú lány,de láttam a szemén,hogy mérges rá.
-Hol voltál?
-Csak egy ismerősömnél.-mondta egyhangúan és felment a szobájába.
Utánamentem és benyitottam hozzá.Csak ült az ágyán és meredten bámult maga elé.Leültem mellé,de ő fel sem figyelt rám.Felhúzta a térdét és homlokát rátámasztotta.Észre sem vette,hogy Annie is odaült a másik oldalára.A lány lassan megsimogatta a fejét,engem meg elvittek vásárolni.Pedig jobb lett volna otthon maradni.
Miután Tony és Castiel anyja elment síri csönd támadt.
-Mi a baj?Ne szoktál ilyen lenni....-suttogtam.
-Hosszú...
-Van időnk.-próbáltam mosolyogni.
Csak megrázta a fejét.Csak tovább simogattam a fejét,majd egy puszit nyomtam az arcára.Rám emelte szomorú szürke tekintetét,de el is fordította a fejét.Megfogtam a kezét és kicsit meg szorongattam.Akkor vettem észre a csuklóján,a hegek fölött,hogy kicsit véres.Egy vizes zsebivel lemostam a vért.Egy kis szív volt a bőrébe vésve.Nem nézett rám.Felemeltem szomorú fejét és a szemébe néztem.
-Mert nem beszélsz róla.Nem lenne jobb,ha beszélsz a problémáidról?Tudod,hogy mindig szívesen segítek neked!
-Nem.Ne szeretek erről beszélni.Nem kell segítség sem.
-Ahogy gondolod.
Néma csendben ültünk hosszú percekig.Ő csak a kezét nézte,majd lassan a vállamra hajtotta a fejét és lehunyta a szemét.Arca szomorú és sápadt volt.Nem erőltetem,ha nem akar beszélni róla,bár a kíváncsiság fúrta az oldalam.Castiel kezébe vette a pengét.A vér már megalvadt rajta.Elhajította a szoba másik felében lévő szemetesig,majd sóhajtott egyet és átölelte a derekam.
-Minden rendben?Sápadtnak tűnsz!
-Nem.Semmi sincs rendben.De te ezt nem érted.
-Tudom.De ha beszélnél róla,talán segítene neked.Nem szabad magadban tartani a fájdalmat.Valahogy ki kell adnod magadból.
-Azt szoktam tenni.
-Én nem ilyen módra gondoltam.Ha bántod magad,az nem segít neked,értsd meg kérlek!
Rám nézett,egyenesen a szemembe.Finoman megpuszilt.
-Ennyire tudni akarod mi van velem?-bólintottam.
-Csak meg akarlak érteni.Legalább ennek a hátterét mond el...-érintettem meg a csuklóján a szívecskét.
-A barátnőm...Egy éve halt meg...És hiányzik..Neki volt itt a kezén egy szív alakú tetoválása.-mondta halkan.Könnyek szöktek a szemébe.Szegény.
-De hülye vagy!-morgott-Ennek a nyoma örökre ottmarad!Szerencséd,hogy tudom mit kell csinálni erős vérzés esetén!Olyan kis buta vagy!-sóhajtott.Nem akart megbántani,csak jót akart nekem.
Bűntudatom volt,mert a fiú mérges rám.
-Sajnálom...én csak....nem tudtam mit csinálok....-szóltam halkan,szipogva.
Szelíd szemekkel nézett rám,majd megsimogatta a hajam.Kitörölte a szememből a könnyeket és rám mosolygott.A vérzés lassan elállt,csak egy-két csepp buggyant ki a sebből.Egész testem remegett,sápadt voltam.
-Rosszul vagy?
-Egy kicsit...
-Ettél ma?
-Nem igazán.
Elment,de nemsokára visszajött egy szendviccsel és a kezembe nyomta.Leült mellém és csöndben figyelte ahogy eszek.Remegtem és még mindig rosszul voltam.Finoman lenyomott az ágyra és betakart egy pokróccal.Megmérte a lázam,szerinte magas.Most még inkább nyomta a bűntudat a lelkem.Hülyeséget csináltam és emiatt aggódott miattam,most meg még vigyáz rám,gondoskodik rólam,mert a saját hülyeségem miatt rosszul lettem.Ahányszor megpróbáltam feltápászkodni,annyiszor tartott vissza.
-Castiel,haza kell mennem!Már biztos aggódnak miattam!
-Rendben.Hazakísérlek.-segített felülni és úgy-ahogy megtámaszkodtam rajta.
-Mit kapok ezért otthon!-sóhajtottam,amikor az utcán fújta az arcomat a hideg,téli szellő.A porhó felkavarodott.
-Majd kitalálsz valami okosat!De mivel lázas vagy,nem hiszem hogy nagyon kérdezgetnének.Na,gyere!-indult meg,s közben húzott maga után.
Végül megunta,hogy csak lassan,kóvályogva tudtam menni,így felvett és úgy vitt.Szorosan a nyakát öleltem és behunytam a szemem.
-Nehogy,elaludj,hé!-tett le az ajtónk előtt.
Bementünk és én egyből a szobám felé vettem az irányt,Castiel pedig elmondta mi történt.Anyu és apu is megértően bólogatott.Már az ágyamban feküdtem,amikor leesett,hogy el sem köszöntem tőle.
Reggel még mindig nem voltam jól,de anya nem is engedte,hogy suliba menjek.Inkább leült az ágya szélére és megfogta a kezem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése