Első órán rosszul is lett,kikéreckedett a mosdóba.10 perc múlva sem jött ki,ezért a tanár megkérte Lysandert,hogy nézze meg,nincs-e komolyabb baja. 5 perc múlva a fiú úgy vágódott be az ajtón,hogy Castiel a mosdóban egy hatalmas vértócsában fekszik.Mindenki odarohant,s közben a tanár hívta a mentőket.Jól gondoltam: nagyon sok vágás borította jobb csuklóját,a vér pedig csak úgy ömlött belőle.Könnyek szöktek a szemembe.A mentősök hamar kiértek és elvitték őt.Az után visszaparancsoltak minket az osztályba,de egész nap (és még másnap is) mindenki erről beszélt.Mellettem a hely üres maradt és ez rettentően fájt.Szívemen viseltem ennek a fiúnak a sorsát.Persze,egy kicsit meg is értem: piszkálták és a múltjában is rengeteg fájdalom van.De mi késztette arra,hogy ezt tegye magával?
Délután alig értem haza már mentem is Castielhez a kórházba.Csak feküdt bekötött kézzel és bámult ki az ablakon.Odamentem hozzá,de észre sem vett.Megfogtam a kezét és gyöngéden megszorítottam.Ekkor rám emelte szemeit.Kicsit homályos volt a tekintete.Mintha sírt volna.
-Azt hittem meg sem látogatsz...
-Ugyan!Fontos vagy nekem!-próbáltam vele érzékeltetni,hogy mellette vagyok-Aggódtam miattad!Mi történt?Nem csináltál még ilyet!Iskolában biztos nem!Na,mi történt?
-Semmi.Otthoni dolog.
-Tudod,hogy nekem mindent elmondhatsz!-ültem le mellé és megszorítottam a kezét.
-Anya meg akar házasodni...-mondta szomorú arccal.
-Megértem.Gondolom ez nehéz neked...
-Eléggé.Azt mondta kell egy apafigura,akire felnézhetek.De ezzel már elkésett.
-Szerintem neki is nehéz volt feldolgozni apád halálát.Ezt te is megérted,nem?
-Igazad van.De akkor is.Nincs szükségem apafigurára.Rajta és rajtad kívül senkire sincs szükségem.Különben túl sok embernek okozok fájdalmat azzal,ha meghalok.
Megdöbbentettek szavai,de igazat adtam neki.Csak némán simogattam a kézfejét és lehajtottam a fejem.
*
Lehunyt szemmel,lehajtott fejjel fogta a kezem.Remélem nem szomorítottam el.Csak őszinte voltam.Könnyek jelentek meg az arcán.Az eddig nyugalomban lévő kezem most megmozdítottam és én szorítottam meg az ő kezét.Fájt,ez tény,de nem érdekelt.Nem akartam,hogy sírjon.Lassan feltápászkodtam és megfogtam az arcát.Felemeltem a fejét és könnyes szemébe néztem.Ő csak szipogott.Érzékeny lány.
-Ne sírj,jó?Nem kell sírnod!Te is tudod-hogy előbb utóbb ez lesz!
-Tudom.De én nem akarom!Nem akarom,hogy idő előtt meghalj!-szipogta majd tenyerébe temette arcát.
-Ne sírj már!Nem szeretem ha sírsz!Szebb a mosolyod,mint a két kisírt szemed!
Felemelte fejét.Lassan végigsimítottam az arcán és a karján.Úgy-ahogy megnyugodott.Egy műmosolyt is az arcomra erőltettem,csak hogy megnyugodjon.Nem szerettem a műmosolyt.Ugyan már nem tudták kitalálni,hogy igazi-e vagy csak kényszermosoly,de engem akkor is zavart.
-Akármit is mondasz,túl fontos lettél nekem ahhoz,hogy elveszítselek!Főleg ilyen hamar!-mondta és átölelte a nyakam.
Kicsit meglepődtem.Egy hete talán,hogy ismerem őt,de mintha évek óta barátok lennénk.Lassan átöleltem és magamhoz szorítottam.Fejemet a vállára tettem és lehunytam a szemem.
Estefelé engedtek csak haza,amikor Annie is hazaindult.Elkísértem őt a házukig,majd hazafele vettem az irányt.Persze legszívesebben eltűntem volna.A park mellett haladtam el,amikor átfutott a fejemen ez a gondolat.Nem is rossz ötlet...csak pár napra eltűnnék...de nem-ráztam meg a fejem-nem lehet.Annie már attól a gondolattól is hogy meghalok,sírva fakadt.Nem akarom megtudni mi lenne,ha eltűnnék.Nem akartam neki fájdalmat okozni.Persze előbb-utóbb muszáj lesz,de most még nem akarom.
Mikor hazaértem anya barátja és a kisfia már az asztalnál ültek.Ethant anya már korábban bemutatta nekem,de mindketten látták,hogy nehéz lesz beférkőznie a szívembe.A kisfiút még nem ismertem.Alig látszott ki az asztal mögül.4-5 éves lehetett,nagy barna szemeivel csodálkozva nézett rám.Mintha félt volna tőlem.Egész vacsora alatt kussban ültünk,legalább is mi "gyerekek".Vacsora után anya mondta,hogy menjünk a nappaliba,hátha megy valami jó film.Leültünk a kanapéra és benyomtuk a TV-t.Odafordultam a kisfiúhoz.
-Hogy hívnak?
-Antony.De mindenki csak Tonynak hív.Téged viszont ismerlek Castiel.
-Honnan?
-Apa mesélt rólad.Nem sokkal azután,hogy anyukádat is megismertem.Ő rendesebb a többi mostohaanyámnál.És te is rendesnek tűnsz.Rendesebbnek mint az eddigi tesóim.
Meglepődtem a szavain.Milyen kicsi és még is mennyi mindent tud a világról és ami körülötte történik.
-Miért,ők milyenek voltak?
-Bántottak és nem játszottak velem.Nem szerettek.Ahogy a többi anyukám se.Engem senki sem szeret,apán kívül.
-Ismerős...Valahogy én éreztem így is,amikor ideköltöztünk.
-Aztán?-kérdezte érdeklődve.
-Aztán megismertem egy lányt...vagy is pontosabban ő jött oda hozzám.Azóta szinte mindennap meglátogat és vigyáz rám.Nagyon rendes.Biztos meg fogod kedvelni őt,Annie nagyon kedves.
-Hogy érted,hogy vigyáz rád?
-Lelkileg beteg vagyok és csinálok hülyeségeket.Ha nem tud megakadályozni ebben,akkor próbál segíteni,hogy megoldjuk.
-Ja,így már értem.-mondta,majd elkezdődött valami mese,amit kérte had nézhesse meg.
Beült az ölembe és úgy néztük.
-Anyával mindig így néztünk mindent.Meg apával is így nézünk minden filmet.Ugye nem baj?
-Nem,maradj csak!-mondtam,majd elkezdődött a Hős 6-os c.film.Hamar bealudt rajta én pedig felvittem a vendégszobába,hogy nyugodtan aludhasson.Aranyos kisfiú,megérdemli a szeretet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése