17.Unalmas szombat és egy kis lelkizés

Castiel..olyan mint egy kisgyerek..egy ártatlan szomorú kisfiú.
Már elzsibbadt a lábam,a hátam is fájt,de meg se mozdultam.Nem akartam felkelteni.Lassan kisimítottam egy-két kósza tincset az arcából.Szempillája megrebbent,de nem kelt föl,csak az oldalára fordult.Nyögve-nyelve próbált felébredni.Kinyitotta köd szürke szemét és csak meredten nézett,majd arcomra fordította tekintetét.Csak nézett,de nem engem,hanem inkább mögém figyelt.Látszott,hogy a gondolatai messze járnak.Még korán volt,az ablakon beszűrődött a felkelő nap fénye.
Egy kis idő után felült,beletúrt amúgy is kócos hajába és meredten nézett maga elé.
-Nem fáj a lábad?
-Tessék?
-Nem fáj a lábad?Biztos elzsibbadt.
-Csak egy kicsit.Hamar el fog múlni.Cast.
-Hm?-fordult felém.
-Minden oké?Nem vagy túl jó színben.
-Csak még nem vettem be a gyógyszarokat.
-Gyógyszereket?
-Úgy is mondhatjuk.-sóhajtott és elindult le a konyhába.Vele mentem.
Elővett az egyik szekrényből 4-5 doboz gyógyszert és mindből kivett egyet-egyet.Kicsit csodálkoztam,hogy mennyit kell szednie,mert este is körülbelül ugyanennyit vett be.
-Van valami baj?
-Nem,csak kicsit elcsodálkoztam,hogy mennyi gyógyszert kell bevenned.
-Ezek azért vannak,hogy jobban érezzem magam,de gyakran van,hogy csak még szarabbul érzem magam tőle.Ilyenkor az állapotom is romlik,így azt mondják vegyek be többet.Ez egy ördögi kör,amiből sosem szabadulhatok.-mondta és bevette a maréknyi gyógyszert-De ne félj,egyszer majd csak abbamard ez az egész.
-Mikor?
-Amikor az EKG-m csak sípol és egyenes vonalat mutat.
-Hülye!Ilyet ne mondj!-fúrtam az arcom a mellkasába-Te is tudod,hogy utálom ha ilyeneket mondasz!
-El ne kezdj sírni!-puszilta meg a fejem.
-De ha egyszer ilyeneket mondasz!-szorítottam magamhoz-Mindig megijesztesz és eszembe juttatod,hogy te nem akarsz élni!Ilyenkor úgy megijedek...mert..mert én melletted akarok maradni..és segíteni akarok neked!-szipogtam.
Mosolygott és a hajamat simogatva próbált nyugtatni.Belemarkoltam a pólójába,úgy,hogy szinte elfehéredtek az ujjaim.
-Most már fejezd be,jó?Utálom ha sírsz.
-Sajnálom.
-Olyan kis hülye tudsz lenni!-nevetett és puszit nyomott a homlokomra.
Leültünk a kanapéra és úgy reggeliztünk.Nem akartam elmozdulni mellőle.Kedvesen ölelt,szorongatott.
-Felkelted Tonyt?
-Miért?Még korán van.
-Karatéra megy.Felkelted vagy menjek én?
-Megyek,de te mosogatsz!
Megvonta a vállát én pedig elindultam a fiú szobájába.Nyakig betakarva szuszogott békésen,kis feje épphogy csak kilátszódott a paplan alól.Leültem mellé,megsimogattam az arcát és próbáltam keltegetni.
-Hé,hétalvó!Ébresztő!Mindjárt menned kell!
-Csak még 5 percet!-fordult a másik oldalára.
-Lehúzom rólad a takarót!
-Nem fogod.Te nem vagy ilyen kegyetlen,Annie.
Na akkor már csak azért is!Magzatpózba kuporodott és próbálta visszaszerezni a takarót.Egy darabig huzigáltuk,aztán elengedte,mire hátraestem.Nevetve mellém feküdt a földre.Egy darabig néztük egymást,aztán összekócoltam amúgy is szanaszét álló haját és fölhúztam a földről.
-Sírtál Annie?-kérdezte mielőtt kiléptem a szobából.
-Egy kicsit-mosolyogtam-de már minden rendben.
Cast anyja elvitte Anthonyt,majd elment dolgozni.Ültünk a kanapén egymásnak dőlve és valami gagyi filmet néztünk.Semmihez se volt kedvünk,meg ötletünk sem volt.Kint esett az eső,villámlott,dörgött.Végigfeküdtem az ülő alkalmatasságon,lábamat a karfáról lelógatva.10-re kell mennünk Castiel öccséért és még csak fél 9 van.Lábamat fel le mozgatva néztem a barátom ahogy a karfán könyökölve mindjárt elalszik.Hasra fordultam,kezemet az állam alá tettem és úgy figyeltem.Már szinte alig nyitotta föl a szemét pislogáskor.Mikor már hosszabb ideje lehunyva tartotta a szemét fölkeltem és finoman végigfektettem a kanapén.Leültem a garnitúra mellé és tovább néztem az épp aktuális sorozatrészt.Egy büdös kukkot sem értettem belőle.Persze,ez nem meglepő,hisz' az elejétől kellene nézni hogy egyáltalán tudjam ki-kicsoda.Mögöttem a fiú lassan megmozdult és arcát a nyakamba fúrta.
-Jó illatú a hajad.-suttogta.
Megfordultam.Arcunk közel volt egymáshoz,de ez már nem zavart minket.Megszoktuk.Egy dolgot nem szoktam még meg: az őszinte mosolyát.Olyan furcsa.A műmosolyt ismerem,azzal már nem tud átverni hogy "Semmi baj" meg "Minden oké" és társai.Az őszinte,aranyos mosolya még számomra furcsa,de aranyos.Mintha még mindig kisfiú lenne.Erre a gondolatra kicsit elmosolyodtam.
-Min gondolkodsz?-kérdezte miközben fejét kinyújtott karjára fektette,ami lelógott mellém.Én ilyenkor már rég leesnék.
-Olyan vagy mint egy kisfiú.
-Egy kisfiú nem vagdossa magát pengével.
-Nem úgy.Amikor mosolyogsz,de úgy őszintén.
Csak hümmögött valamit.
-Valami rosszat mondtam?Már egy ideje csendben vagy.
-Ja,nem.Csak elgondolkodtam.Nem szoktak ilyenek mondani rólam az emberek.
-Mert csak a hegeket és a feketeséget látják.Meg sosem mosolyogsz az emberek között.Persze megértem.
-Talán igazad van.Te vagy az első aki nem családtag és őszintén tudtam mosolyogni.1 évvel ezelőtt  Lysre is úgy tudtam mosolyogni,mint rád.Azóta eltávolodtunk.Őt inkább a zene és a karrier érdekelte én meg nem akartam az útjába állni.
-És hagytad hogy itt hagyjon a szarban?
-Nem.Szoktunk beszélgetni.Még mindig a haverom.Csak ár kicsit távolabb áll tőlem.Ennyi az egész.-vonta meg a vállát.Annie?
-Hm?
-Ugye te nem hagysz itt a szarban?
-Nem.
-Ígéred?
-Ígérem.
Elmosolyodott é pedig puszit nyomtam az arcára.

-Na,menjünk Tonyért!-húzott fel a földről és elindultunk a buszmegálló felé.

16.rész "Nem kell..."

*
-Biztos jó ötlet,hogy ilyen korán kiengedik?
-Igen,az orvos szerint semmi komoly baja nem származik belőle.Bár én is aggódom miatta.De lehet azért ilyen,mert még gyenge.
Csak bólintottam és lassítottam,hogy a fiú mellett tudjak menni.
-Minden oké?-kérdeztem tőle mosolyogva,bár legbelül aggódtam.De ez talán normális.
-Persze,mi bajom lenne?Nem kéne mindig aggódnod értem.
A hangja rideg volt és kissé talán elutasító.
-Tudom,de...megnyugtat,hogy vigyázhatok rád...és hogy bennem megbízol...
Nem mondott semmit,csak sóhajtott és megfogta a kezem.Valahová másfelé tekintgetett,gondolatai messze jártak,engem viszont csak az érdekelt,hogy velem van.
-Annie,ugye most itt maradsz estére?Megígérted!-"rontott" nekem Anthony.
-Persze,hogy itt maradok,már ha..nem zavarok.-lestem Amy-re,a fiúk anyukájára.
-Ne butáskodj!Te is szinte a családunk része vagy!
Nevetve megsimogattam Tony fejét,majd hozzáláttunk a vacsora elkészítéséhez.Fél óra múlva azonban felmentem Castiel szobájába,hogy megnézzem jól van-e.Túlságosan is csendben van.Az ágyán feküdt,a fal felé fordulva.Meg se hallotta,hogy bejöttem.
Leültem az ágy szélére és félresöpörtem a haját,hogy láthassam az arcát.Alszik.Halkan szuszogva alszik.Közel hajoltam hozzá és finoman puszit nyomtam az arcára.Megmozdult,de csak a hátára fordult,fejét ölembe hajtva.

Egy kicsit meglepett,nem tagadom el is pirultam.Remegő kezekkel simítottam végig a vörös hajkoronán és a sápadt arcon.Ezen a sápadt,szomorú arcon,ami oly' kedves számomra.Lelki nyomorék?Meglehet...de nem tudom magára hagyni.Nem azért,mert sajnálom.Sokkal több köt hozzá.
-Annie?-suttogta halkan-Te vagy itt?-nyitotta ki szürke szemét.
-Igen.Csak néztem megnézni jól vagy-e?Olyan sápadt vagy...teljesen más vagy,mint régen...de gondolom,ez a kórházban töltött idők miatt van.
-Hogy érted,hogy teljesen más vagyok?
-Nem is tudom...sápadt vagy és csont sovány...az arcod olyan beesett,a szemedből is eltűnt a csillogás.De ezek csak külsőségek.Ma is,olyan hidegen viselkedtél velem.Nem szeretem ha ilyen vagy.Ugye minden rendben van?
-Persze,hogy minden rendben van.-simogatta meg az arcom-Ezek csak mellékhatások.Tudod,a gyógyszerek nem működnek úgy,ahogy kéne.Ennyi az egész.
-Biztos?
-Biztos.Nem kell aggódnod.Amúgy meg,mióta fekszek így?
-Úgy 10-15 perce biztos.De szerintem már rég kész a vacsora,gyere,menjünk!
-Nem akarok!Én így szeretnék maradni!
-H-Hogy érted,hogy így?
-Így.Az öledben feküdve.Így olyan nyugodtan érzem magam...nem akarom magam bántani..és..biztonságban érzem magam.
-Figyelj!Felhozom a vacsorád,átöltözök,aztán felőlem egész este aludhatsz így,jó?
Bólintott és felemelkedett.Kócos vörös haja egészen jól állt neki.
-Annie?Kérdezhetek valamit?
-Hm?
-Te megpusziltál?
-I-Igen.Miért,baj?
-Nem.-mosolygott és kezét arcára emelte-Kedvellek.

Pironkodva hagytam el a szobáját.Fél  óra múlva,amikor visszaértem,még mindig ugyanúgy ült ott.Evett egy pá falatot,de nem szólt semmit.Visszafeküdt,fejét ölembe hajtva és megfogta a kezem.A keze jéghideg volt.Betakartam és megszorítottam a kezét.Hálás tekintettel nézett rám.
-Annie,te nem fázol?
-Nem,miért?Felkapcsoljam a fűtést?
-Nem kell.Csak nem akarom,hogy megfázz.
-Viszont a te kezed jéghideg.Tudom,hogy nem szereted,de aggódok miattad.
Kezemet közel emelte a szájához és finoman megpuszilta.
-Nem kell...Így is van elég bajod.-mosolygott.
Nem tudtam és nem is akartam vele vitába szállni.Mosolyogva elszundított és fel se kelt reggelig.Én viszont alig aludtam.Az ülőhelyzettel még nem volt bajom,hisz' csak falnak döntöttem a hátam és nyugodtan tudtam aludni.Valami nyugtalanság volt bennem.Valahogy akkor is féltem,ha nincs okom rá,még ha ott is vagyok mellette.
Haját simogattam és bámultam ki az ablakon.Kint bogarak,tücskök ciripeltek,bent csak Castiel szuszogása hallatszott.Hogy lehetek nyugtalan egy ilyen nyugodt környezetben?

15. ...és következmény

*
Castiel-mióta hazajött a boltból-már hosszú ideje nem jött ki a szobájából.Aggódok érte.Ha egyedül van általában bántja magát.Felmentem a lépcsőn és a szobája felé vettem az irányt.Bekopogtam hozzá.
-Castiel?Bemehetek?
Nem hallottam választ,így benyitottam.Az ajtó lassan és nyikorogva tárult ki.Az ágya mellett ült.Lábait kinyújtotta,az egyik keze az ölében volt a másik,mint egy rongybábú keze lógott mellette.Odamentem hozzá és kezemet a vállára tettem.Ebben a percben eldőlt.Lassan kinyitotta a szemeit.Akkor láttam,hogy az alkarjából patakokban vér folyik.
-Hátat fordított nekem,már nem számítok neki...de te mindig is jó testvér voltál!-suttogta és a végén elmosolyodott.Lecsukta a szemét.
Leszaladtam kötszerért és elkezdtem szorosan bekötözni a sebet.Felhívtam a mentőket akik hamarosan ki is érkeztek.Anya is elment velük.Épp a mentősökkel érkezett haza.Áthívta Anniet,hogy vigyázzon rám.Féltem.
-Mi történt?-guggolt le hozzám.Castiel ágya mellett ültem.
Megsimogatta a fejem és lassan elkezdte feltakarítani a vért.Arca fehér volt,szeméből aggódás tükröződött.Miután befejezte a takarítást,leült mellém.Magához ölelt.
-Ne aggódj!Biztos jobban lesz!Eddig mindig kiengedték...
-És ha most nem lesz így?Ha a szervezete feladja?-néztem fel rá könnyes szemekkel.
Beharapta az alsó ajkát.
-Nem lesz így.Nem..nem lehet így...
-Mondott valamit,mielőtt elájult...-próbáltam terelni a témát.
-Mit mondott?
-Azt,hogy valaki hátat fordított neki...meg még valamit,csak nem emlékszem rá tisztán...
Bólintott és tovább simogatta a hajam.Odabújtam hozzá és csendben sírtam.
-Annie..én félek..félek,hogy elvesztem a testvérem...-szipogtam.
-Én is félek,de ne aggódj!Biztos jobban lesz!
Anya hazaért,de nem mondott semmit se.Bement a szobájába és csendben sírt.Annie hazament.
-Anya...mi van Casttal?
-Semmi.
-Semmi?Hogy-hogy semmi?
-Az orvosok nem tudnak semmit.Vagy legalább is nem mondták el.
Odafeküdtem mellé.
Ez napokig így ment.Annie is soványabb és sápadtabb lett.Féltem őt is és Castielt is.

*
Napokig minden ment a szomorú kerékvágásában.Egyik nap végre beengedtek a fiúhoz.Leültem mellé és megsimogattam a karját.Arca falfehér és beesett.Bőrén rendesen lehetett látni az ereket.Hiába adtak neki vért,továbbra is így nézett ki és az állapota sem javult.Legalább is nem sokkal.Keze jéghideg volt.
-Mint egy halott...-suttogtam magam elé.
-Pontosan.Ezért is nem értem miért vagy itt.Úgy sem kel fel!-szólt mögöttem Bruce-Nem is értem miért foglalkozol vele.
Ránéztem,majd vissza sápatag barátomra.Lehajtottam a fejem és megszorongattam a kezét.
-Nem tudom,de..valami már hozzáköt.Valami amit már nem lehet elszakítani.Valamiért már ő az életem legfontosabb része.
-Szereted?
-Egy kicsit.De mi közöd van hozzá?-mordultam fel.
-Csak úgy.Minek szeretsz te egy ilyen érzelmi roncsot?Jobbat érdemelsz!
-Ez az érzelmi roncs a barátom és nem tűröm,hogy ilyen hangnemben beszélj róla!-kiabáltam,mire megütött.Elestem és jobb kezemmel belekapaszkodtam az ágyba.Ekkor lépett be Tony.
-Mit bámulsz?kérdezte Bruce mérgesen és kisietett úgy,hogy majdnem fellökte a kisfiút.
Odarohant hozzám és arcomra tette a kezét.Feltápászkodtam és megsimogattam a haját.
-Jól vagy?Nagyon megütött?-kérdezte,majd hirtelen átölelt.Aranyos kis teremtés.
-Semmi baj,már nem is érzem.Ne aggódj!
Felemelte könnyes tekintetét,majd bátyja felé fordította a fejét.A fiú halkan nyöszörögni kezdett.Keze lassan megmozdult és mintha keresett volna valamit.Tony megfogta a kezem és odatette testvére ujjaihoz.Lassan hideg ujjaival megfogta a kezem.Leültünk mellé és vártunk.Eddig meg sem mozdult,talán most felkel.Bár oldalára fordult,pillái megremegtek,de nem ébredt fel.Éreztem,ahogy minden erejével megszorítja a kezem.Szinte meg sem éreztem,olyannyira le volt gyengülve.

-Mint amikor rémálma van!-szólt mellettem Anthony.
-Tényleg?
-Igen.Néha megengedi,hogy nála aludjak,de van,amikor megérzi,hogy nem tudok aludni és ő jön át az én szobámba.De volt,hogy ő álmodott rosszat és ezért mentem át én hozzá.Castiel nagyon jó testvér,vigyáz rám.Érzem,hogy tényleg fontos vagyok neki.Rossz látni,hogy ilyen állapotban van.
Castiel arca néha-néha megrándult,keze önkéntelen idegrángásokat tett.Némán vártunk késő estig.Tonyt már hazavitte az anyja.Amint elengedtem a kezét még hangosabban nyöszörgött.Arca olyan volt,mintha erős fájdalom nyílalt volna bele.
-Sajnálom,hogy nem lehetek melletted mindig!-simítottam végig a karján és arcán.-Hidd el,én is szívesen maradnék,de mennem kell!
Könnyek folytak végig az arcomon.

-Hideg van kint,de..talán ez megteszi.-szóltam halkan.
Levettem a pulcsim és a fiú mellé tettem.Magához ölelte a ruhadarabot és egészen közel emelte az arcához.
-Kérlek,mihamarabb kelj fel!Már szeretném hallani a hangod,érezni,hogy ott vagy mellettem!Szeretném,ha megölelnél és odabújnál hozzám!Hiányzol Castiel!-suttogtam a fülébe és lassan egy puszit nyomtam az arcára.
Elmosolyodott és valamit motyogott az orra alatt.Egy szót lehetett csak kivenni.De ezt sokszor mondta.
-.....Annie...Annie....Annie...
Lassan elhagytam a kórházat.A hideg szél a csontjaimig hatolt.De nem bántam,hogy bent hagytam a pulcsim.Még ha tőle is kaptam,akkor is.Mostanában gyakrabban vettem föl azt a pulóvert.Úgy is (tavasz ellenére) hideg idők járnak.

Reggel már kora hajnalban fölkeltem és elindultam otthonról.Még bőven volt időm a sulikezdésig,be akartam menni Casthoz.
Este óta vajon javult-e az állapota?

*
Hajnal 5 körül benyitottak a kórtermembe.Azt hittem megint az egyik nővér,hogy ellenőrizzen,de tévedtem.Este a hátamra fordított és Annie pulcsiját a tőlem egyik messze lévő szék támlájára fektette.Attól kezdve nem tudtam aludni.Fel sem bírtam kelni,hogy érte menjek.Számomra az a ruhadarab is sokat jelentett.Érezni lehetett rajta finom,kellemes illatát,úgy éreztem,mintha ott lenne mellettem.A szememet alig bírtam nyitva tartani,csak pislogni tudtam.Fáradság és gyengeség.Ez a kettő összejátszik most ellenem.Mellkasomra,mintha kilós köveket tettek volna.
Aztán egyszer csak édeskés illat csapta meg az orrom.
Annie!
Leült az ágy mellé.Kezemhez tette a puha anyagból készült pulcsit és megpuszilta az arcom.
-Remélem jobban vagy!Kérlek,kelj fel mihamarabb!-fektette fejét a mellkasomra.
Kezembe folyamatosan fájdalom nyílalt,hiába ettem a gyógyszereket.De nem is biztos,hogy a vágások miatt fájt.A fájás ellenére lassan felemeltem a karom és megsimogattam hosszú,gesztenyebarna haját.Felemelte fejét és rám szegezte smaragdzöld tekintetét.Halványan mosolygott,bár könnyek jelentek meg a szemében.
-Aggódtam érted!Nagyon hiányoztál!
-Köszönöm.Most már biztos vagyok benne,hogy nem fordítasz nekem hátat!De..leszállnál a mellkasomról,így is alig bírok lélegezni!
-B-Bocsi!-emelkedett fel és kitörölte a könnyeket a szeméből-Nagyon fáj a karod?
-Eléggé,de most csak annak örülök,hogy itt vagy!

Délután Anthonyval együtt jöttek.Már félig-meddig felültem,de párnákkal támasztották meg a hátam.Öcsi örült és rengeteget mesélt.Jó volt,hogy boldognak láthatom.Eldőlt mellettem és a vállamra hajtotta kis fejét,s közben a kezemet szorongatta.Annie csak mosolyogva figyelt minket.Szerettem volna,ha öcsi tovább marad,de edzésre kellett mennie.
-Minden rendben?Nem fáj semmid?-suttogta a lány halkan.
-Persze,minden oké.
-Hogy tudsz mosolyogni?
-Úgy,hogy itt vagy mellettem!Történt valami?-töröltem ki egy könnycseppet a szeméből.
Megrázta és lehajtotta a fejét.Haja teljesen eltakarta az arcát.Nehézkesen felültem és állánál fogva felemeltem a fejét.
-Tudod,hogy nekem mindent elmondhatsz!Ki bántott?
-Senki...-mondta alig hallhatóan.
-Biztos?Csak mert amikor tegnap itt voltál...
-Hallottad?-kérdezte elpirulva.
-Igen.Fent voltam.Mindent hallottam.Bár fel is tudtam volna kelni!
Az ágy szélén ült és az ölében lévő kabátját babrálta.Egy kicsit mintha zavarban lenne.Közelebb húztam és megöleltem.
-Aranyos lány vagy Annie!Bár tudnálak úgy szeretni!De,tudod...

-Tudom.És nem haragszom ezért!Én mindig itt leszek neked,ha szükséged van rám!Nem is értem hogy gondolhattad,hogy valaha hátat fordítok neked!-fúrta könnyes arcocskáját a nyakamba.
Hosszú óráknak tűnő percekig ültünk így.
-Ígérd meg,hogy ilyet nem csinálsz többet!
-Nem ígérem,de megpróbálom.Csak,tudod nehéz.Kár hogy nem érted.
-Sajnos nem,de tudom mennyire fáj.-húzta fel a pulcsija ujját.A szívecske heg formájában ott díszelgett a csuklóján.
-Már másfél éve csinálom.Meg lehet szokni.Egy idő után már észre sem veszem.
-Ez nem igaz!Ezt nem lehet megszokni!Az ilyet nem lehet!
-Lehet,hogy neked nem menne.Nekem viszont igen.Lassan ideje hazamenned,biztos aggódnak érted!
Elhúzta a száját,de csak hazaindult.
-Vigyázz magadra!

-Te meg gyógyulj meg minél hamarabb!-mosolygott vissza az ajtóból

14.Előzmény...

A félig nyitott ablakon besütött a nap.Kellemesen melengette az arcomat a matekóra közepén.Már mindenki várta,hogy kicsöngessenek és mehessenek a barátaikkal hazafele ebben a tavaszi időben.Az óra és a tollak halk kattogása,a tanár beszéde kellemes légkört teremt.Persze,nem mindenki halál nyugodt.Persze,akár hányszor ránézek a kezemre a nyugtalanság fojtogató légköre fog el.Fejemet a padra teszem és figyelem a padtársam.Nem mozdul.Talán alszik.Persze tőle ez nem szokatlan.

Akármennyire is megnyílt előttem,az iskolában továbbra is zárkózott,visszahúzódó,szomorú lélek.De akkor is kedvelem.Ő az egyetlen,aki nem fordult el tőlem.Persze,hisz' szüksége van rám és nekem is rá.Persze,nem csak kölcsönösen volt szükségünk egymásra,hanem Anthonynak is barátai oltunk.Pontosabban testvérei.Rám,mint nővérére tekintett,aki segít neki,amiben tud.Amiben meg nem tudok,arra ott van Castiel.

-Hé,kicsengettek,gyere!-böktem meg a vállát,mert egyáltalán nem reagált az egyébként hangos csengésre.

-Megyek már!-állt fel kelletlenül.

Megfogtam a kezét és szinte húztam magam után.Félmosoly kíséretében követett.Kicsit megbámultak minket,de nem érdekelt,továbbra is szorítottam a kezét.Bármennyire is úgy tűnt,kellemesen meleg az idő odakint,még hűvös volt.

-Nem pulcsiban jöttél?Úgy emlékszem azt a pulóvert vetted föl,amit én vettem neked szülinapodra.

-Igazad van,jókor szólsz!Egy pillanat!-futottam vissza a terembe.

Sietve kaptam fel a szék támlájáról a fölsőt és futottam is le a lépcsőn.Egy kicsit megcsúsztam és majdnem le is estem,de valaki megfogott.

-Nem kéne annyira sietned!Hacsak nem randid van!-tartott a derekamnál fogva.

-K-Köszi Bruce,de most már elengedhetsz!

-Hová ilyen sietősen?

-A haverom öccséért megyünk,úgyhogy légyszíves engedj el!-morogtam ingerülten.

Csak nevetett,de elengedett.Kifele menet felvettem a fölsőt.Finom öblítő illata van.Szeretem ezt a fölsőt.A kapuban Castiel már várt.

-Azt hittem sose érsz ide!Mi tartott eddig?

-Az,hogy majdnem lezúztam a lépcsőn!Na,megyünk?

-Csak rád vártam,hercegnő!-nevetett és egy kicsit lökött rajtam.-Ne nyújtogasd a nyelved,mert meghúzom a hajad!

-Húha!Nagyon megijedtem!-gúnyolódtam én is-Úgy sem bántasz engem!

-Ez igaz.Ahhoz túl fontos vagy nekem!-hajtotta le a fejét menet közben,de azért elengedett egy halovány mosolyt.

Mosolyogva belé karoltam és egy puszit nyomtam szomorú arcára.Még az iskola előtt sem voltunk,amikor Tony rohant hozzánk.Mintha menekült volna valami elől.Lehajoltam és megölelgettem.

-De jó,hogy végre itt vagytok!

-Miért nem vártál meg minket a kapuban,ahogy mindig?-borzolta össze barna haját a testvére.

Nem mondott semmit csak visszanézett.Egy csapat gyerek nevetve mutogatott felé.Szomorú arcocskájával ránk nézett,majd Castiel elindult a gyerekek felé.Tony is szaladt utána,így kénytelen voltam én is vele menni.Castiel láttán a kölykök szétszéledtek.

-Bántanak?

-Nem.Csak csúfolnak.

-Majd beszélek anyával,hogy szóljon a tanárnak.-szólt komoly arccal és a kis srác felé nyújtotta a kezét.

Nagy gyerek már,de szerintem még mindig nagyobb biztonságban érzi magát,ha foghatja a kezünk.Megragadta az erős kezet és rám nézett.Az én kezemet is megfogta és így mentünk.

Sajnos utunk a közértnél elvált,mert anya bevásárolni küldött,ők pedig hazasiettek megbeszélni az iskolában történteket.A parkon át cammogtam hazafele.

-Szia!Hát te?Nem bírsz meglenni nélkülem?-szólított le Bruce már megint.

-Erre fele lakom.Ne félj,nem leszek olyan hülye,hogy még egyszer utánad fussak!

-Azért valld be,hogy bejövök neked!

-Nem,egyáltalán nem!Sőt,örülnék ha leszállnál rólam!-szaporáztam a lépteimet.

Hirtelen elkapta a karom és magához rántott.Nem engedett el,erőnek erejével megcsókolt.Összezártam a szám,de őt ez nem érdekelte.Ekkor még nem tudtam,hogy ennek mi lesz a következménye...

13. Gyötrő láz

Éjfél körül elkezdtem forgolódni.A magas láz nem hagyott nyugton.A szám és a torkom kiszáradt,arcom piros volt,egész testem izzadt és forró volt.A takarót folyamatosan levetettem magamról,Castiel pedig mindig gondosan betakart.
-Még jobban fogsz fázni!-suttogta halkan.
-Tudom,de már nem bírom!Annyira elegem van!
Felkapcsolta a kis villanyt és kiment.Nemsokára egy 2 literes vizesüveggel és egy vizes rongydarabbal tért vissza.Felültetett,lecsavarta a kupakot és a kezembe adta.Fél perc alatt kiittam a felét,ő pedig addig a borogatást a homlokomra tette.Lassan visszafeküdtem,fejemen a ronggyal.Még így is szédültem,fejem hasogatott.Felnéztem az ágyam szélén ülő fiúra.Aggódó tekintettel simogatta meg az arcom.
-Jobb?
-Egy kicsit.
Homlokát az enyémhez nyomta,majd betakart,de úgy,hogy szinte mozdulni sem bírtam.

Nagy nehezen kiszabadítottam a kezem és megsimogattam az arcát.Puszit nyomott az arcomra,leoltotta a lámpát,de nem feküdt le,ott ült mellettem,amíg oldalra nem fordultam és el nem aludtam.Akkor ledőlt mellém és hátulról átölelt.
-Nem fázol?-keltem fel a mocorgására.
-Nem,de most próbálj meg aludni.
Csöndben pihengettem,de az alvás az nem ment.Izzadtam,melegem volt,rémálmok gyötörtek percről-percre.Feküdtem nyitott szemmel,miközben hallgattam a mellettem szuszogó barátomat.Felé fordultam,mire felnyitotta két szürke szemét.Nem szólt semmit,csak elkezdte a karomat simogatni.Mellkasába fúrtam az arcom és odabújtam hozzá.Mélyet sóhajtott és elmosolyodott.
Megnyugtatott,hogy újabban sokat mosolyog,nevet és hogy az orvosa szerint is javul az állapota.A suliban ugyan nem volt túl boldog,inkább visszahúzódó áldozat volt,de már jó úton haladunk.Megfogtam a vállát és igyekeztem még közelebb bújni hozzá.Biztonságban éreztem magam,ha ő ott van mellettem.
-Castiel..ne viselkedj így!
-Hogy?
-Mintha soha nem fájna semmi.Ne viselkedj így,jó?Olyankor bántod magad..és..ez olyan rossz...-motyogtam a véres kötést simogatva.
Csak nézett rám.Elvette a kezét és elfordult a másik irányba.
-Most..most inkább aludj..vagy csak legalább próbálj meg,jó?
Kinyújtottam a kezem,hogy megfogjam az övét.Kicsit szipogtam,mert a megfázásnak elengedhetetlen velejárója az orrdugulás.
-Ugye nem sírsz?-kérdezte a kezemet szorítva.
-Ha,sírok zavarna?
-Egy kicsit...

-Ne aggódj,nem sírok.
-Biztos?-fordult felém,majd az arcomra tette a kezét.
Keze kellemesen hűvös volt,nyugtatta égő bőröm.Hüvelykujjával kitörölt egy könnycseppet a szememből.
-Igazán nem sírsz?-mosolygott.
Az arcomhoz nyúltam.Valóban.Patakokban folytak a szememből a sós,forró cseppek.Lehajtottam a fejem és láztól vörös arcomat a párnába rejtettem.Cast halkan felnevetett.
-Mit nevetsz?-motyogtam mérgesen.
-Vicces vagy,amikor zavarban vagy..és aranyos.
Felemeltem a fejem,de a párnát úgy tartottam,hogy csak a szemem látszódjon ki.
-Ezt..még senki sem mondta nekem...
-Mert nem vesznek észre.Mármint,akkor nem,amikor zavarban vagy.
Magamban mosolyogtam és az ásványvizes üvegért nyúltam.Kiittam a másik felét is.
Castiel megsimogatta a hátam és egészen addig simogatott,amíg sikeresen el nem aludtam.

Másnap este még mindig szörnyen voltam.Fejemet a konyha asztalra tettem.Úgy éreztem,hogy az agyam szét robbantja a koponyám.Ha az nem is,a fájdalom mindenképp.A holdfény besütött az ablakon.Széthasadó agyammal és fáradt tekintettemmel elemezgettem a fa asztal erezetét,amikor Castiel bejött.Csak hazament egy kicsit,hogy néhány cuccát áthozza,amíg anyáék a nagyinál vannak.Az ajtóban letette a táskát és odajött.Leült velem szembe és ő is az asztalra tette a fejét.A szemembe nézve mosolygott.
-Elmélkedsz?
-Nem.Csak fáj a fejem.
-Még mindig lázas vagy.-állapította meg,miután hideg tenyerét a homlokomra tette.

Kinéztem az ablakon,ő pedig az ajtó felé fordult.Visszafordultam.Kicsit közelebb mentem és belepusziltam a hajába.Jó,hogy ő itt van nekem.Halkan felkuncogott,felállt,majd engem is felsegítve a szobámba kísért.Mint egy fadarab,úgy dőltem be az ágyra,de a takarót le is löktem azonnali hatállyal.A fiú lefeküdt mellém és odabújt hozzám.Szomorúnak tűnt.Még jobban,mint máskor.
-Valami baj van?
Bólintott.

-Mi?
Felhúzta a pulóvere ujját.Friss vágásnyomok.
Megsimogattam a fejét és belepusziltam a hajába.
-Jaaj,Castiel!-sóhajtottam.

-De most elég sokáig nem vágtam magam.Ez haladás,nemde?

-Végül is igen...de tudod,hogy nem szeretem,ha így mutatod meg,ha fáj valami.Inkább beszéld meg velem,az sokkal többet segít,hidd el!
Némán bólintott.

Szorosan ölelte a derekam,mellkasomba fúrta az arcát.Hallottam,hogy szipog.
-Megfáztál?-kérdeztem félve.Remélem tényleg csak megfázott.

Megrázta a fejét.

Ekkor már éreztem is a könnycseppeket a bőrömön.Hagytam,had zokogjon.20 perc után felemelte bús kobakját.Piros szemei még akkor is elárulta volna,ha azt mondja csak megfázott.Mosolyogtam,hogy kicsit megnyugtassam.Aranyos volt,ahogy kisírt szemekkel próbált mosolyogni.Szerettem a mosolyát.Finom puszit nyomtam a szájára és megölelgettem.Lassan,csöndben elaludt mellettem.

12. Valaki...

Gyakran látogattam a fiút a kórházban.Azt mondta a hétvégén talán már hazaengedik,hisz semmilyen komolyabb sérülése nincs.Egyik nap,amikor kint esett az eső pont mellette ültem az ágyon,amikor bejött Anthony.

-Hát te?-kérdeztem-Anya hozott el?
-Nem,a suliból jöttem.-tette le a táskáját az ágy mellé.Leszálltam,hogy odaülhessen.
-De azért szóltál neki,ugye?
-Igen,persze.Nem akarom,hogy aggódjon miattam.Elég neki,hogy Castielért aggódik.
Tony hamar hazament,mert edzése volt.Beszélgettünk,majd valaki bejött.Én észre sem vettem,csak akkor néztem a hátam mögé,amikor a fiú már nagyon nézte az ajtót.Egyből felugrottam a székből.A vörös barátom úgy tett,mintha aludna.
-Ó,Annie,hát emlékszel rám?-kérdezte hideg kék szemeivel.
-Menj el innen!-szóltam ingerülten.
-Ugyan miért?Csak gondoltam beköszönök neked!-szólt mosolyogva.
-Jó,beköszöntél,most menj!
-Jaj,ugyan!A barátod úgy is alszik!-fogta meg a csuklóm-Gyere,menjünk valahova,úgy is rég találkoztunk!
-Bruce,engedj el!Tudod,hogy utállak!-éreztem,ahogy a hangom megremeg.
Elkezdett az ajtó felé ráncigálni,amikor valaki megfogta a vállamat.Szorosan fogott és megrántott.Ugyan,ettől Bruce nem engedett el,de észrevette,hogy a barátom visszatart.Elengedett,majd elköszönt és kisurrant.Cast lassan visszament az ágyra és leült.
-Ki volt ez?-kérdezte enyhén ingerült állapotban.
-S-Senki...-feleltem halkan.
-Nem úgy néz ki.Tudod,hogy nekem elmondhatod!-ültetett le maga mellé.

*
Remegett.Rám nézett nagy,kerek szemekkel,majd egy könnycsepp gördült végig az arcán.Belenéztem a zöld szemeivel és letöröltem a következő cseppet.
-Na,mesélj szépen!-suttogtam,amikor a vállamra hajtotta a fejét.Közben az arcát simogattam.
-Régen..még nagyon kicsi voltam...vagy is nem nagyon kicsi,csak kiskamasz...szerettem.De ő nem.Egyszer meg is ütött.Utána többször.Azután elköltöztünk.Ott az iskolával volt baj.Aztán idejöttem.
Bólintottam.És ezek után még pozitívan nézi a dolgokat,reménykedik,álmodozik.Sóhajtott és belém karolt.Kicsit még szipogott,majd felállt.

-Én megyek.Későre jár...
-Vigyázz magadra!-szóltam és megszorítottam a kezét.Mosolygott.
Visszafeküdtem.Végig Anniere gondoltam.Elképzeltem kislányként,sebekkel az arcocskáján és sír.Hirtelen az én fájdalmam eltörpült az övé mellett.Bántalmazottnak lenni és mosolyogni.Sajnáltam,pedig ezt ő nem akarta.Engem is sajnáltak,pedig én sem akartam.Csak feküdtem és a fehér plafont bámultam.Hiányzott.Szerettem volna magam mellett tudni.Ő volt az egyetlen,a családomon kívül,aki megért engem.Szerettem volna magam mellett tudni,főleg,hogy most ez a srác is itt van és a jelek szerint egy darabig ott fog legyeskedni körülötte.Az oldalamra fordultam,ami bár kissé fájt,de észre sem vettem.Megszoktam a fájdalmat.Akár merre fordultam,nem tudtam aludni,altatót meg nem akartam.Jó lett volna érezni,hogy mellettem van,hogy számíthatok rá.Odabújni hozzá,megfogni a kezét.Összefonni az ujjaimat az övével és érezni,ahogy puszit nyom a fejemre,így próbál nyugtatni.Csak érezni akartam...egy kis...szeretet...

*
A hazafele utam idegesen,de biztonságban telt.Otthon sietve csuktam be az ajtót.
-Mi lelt?Mi ez a sietség?-kérdezte anya köszönés helyett.Apa szokásához híven nem volt otthon.
-Találkoztam..Bruce-szal!
Anya megfogta a kezem és elmeséltetett velem mindent.
-Szerencse,hogy Castiel ott volt.Rendes fiú.Biztos kedvel téged!-mosolygott sejtelmesen.
Kicsit elpirultam erre a gondolatra,de aztán megráztam a fejem és lefeküdtem aludni.Kicsit zavart.Hogy mi?Minden.Bruce.Castiel távolsága,a barátaim eltávolodása.Kirázott a hideg.Nyakig betakaróztam.Talán mégsem volt jó ötlet esőben hazasietni.
Másnap persze meg is fáztam,otthon kellett maradnom.Pechemre,szombaton.Csöndben nyakig betakarózva szundikáltam otthon,majd meghallottam a telefonomat lentről,a konyhából.Elég hangosra vettem,nem értem miért.Anya fel is vette és valamit helyeselt,de ezt nem értettem,mert lent volt,a földszinten és azért sem,mert visszaaludtam.
Délután arra keltem,hogy hideg kezek simogatnak,majd újra betakarnak.Nagy nehezen,pislogások közepette nyitottam ki a szemem.Csak vörös hajkoronát láttam,majd hamarosan két szürke szempár is rám szegeződött.Kicsit közelebb kúsztam hozzá és mellkasára fektettem a fejem.A láztól lüktetett a koponyám,de most ez sem érdekelt.Csak a kötés,ami véres volt.Sóhajtottam és megfogtam a kezét.Összefontam az ujjainkat és megpusziltam az arcát.Szíve hevesen dobogott.Arcát a hajamba temette és a fülembe suttogott.
-Itt maradok veled,jó?
Bólintottam és ismét lehunytam a szemem.

11. Kripták

Hétvégén anyáék elvittek a temetőbe,egy másik városba.Nem volt halottak napja,csak nagyi szülinapja.Sose ismertem a nagyit.A nap már lemenőben volt,amikor megláttam ez egyik sírnál ücsörgő vörös barátomat.Lassan,hang nélkül odasétáltam hozzá.Törökülésben ült a sírkő mellett.A kövön egy lány képe volt egy szürkés keretben,benne a márványban.Igazi képnek tűnt,nem vésettnek.Egy üveglap védte az időjárás viszontagságaitól.

-Ő volt a barátnőd?-kérdeztem halkan,amikor leguggoltam mellé.
-Igen.Nagyon hiányzik.Néha meglátogatom.
-Ez rendes tőled.-tettem le a kezem a vállára.
Rám nézett,majd halkan megszólalt.
-Biztos jó barátok letettek volna.Ő is ilyen természetű volt.Egy kicsit talán hasonlított rád.Jössz velem?-porolta le nadrágját,miután fel állt.
-Ühüm,de..hova?
-A kriptákhoz.Gyere!-intett.
Odaértünk az omladozó kőépülethez.Nem volt túl nagy,de kifejezetten ijesztő volt.A nagy vasajtó nyikorogva tárult ki.Az ajtót már marta a rozsda,elég erősen,az ablakok be voltak törve.Kívül-belül benőtte már a gaz,csalán és a komló.
-Elég kicsi...-suttogtam.
-A kripták lent vannak.Nem tudtad?
-Sose voltam még kriptában,honnan tudjam?
Csak halkan felnevetett,majd egy idő marta fa ajtó félét emelt fől,ami egy lépcsőhöz vezetett.A hideg pincehelyiségben minden rendesen működött,tisztaság volt.Persze,a dohszag itt is megjelent.Gondolom a legtöbb kriptában ez van.Amint a fiú felkapcsolta a lámpát,felsikítottam.
-Látom megijedtél.Mi ilyen ijesztő?
-Nem tudom!Talán a nyitott koporsós halottak az üvegfalak mögött!
-Ne félj,nem bántanak!-nevetett.
Lassan elindultam a halvány fénybn megvilágított folyosón.Castiel néha-néha odament az egyik sírhoz.Hol csontvázak,hol mumifikált embereket láttam.Férfiak.nők,kis-és nagy gyerekek sírjai néztek vissza rám az üveg mögül.Rémisztő volt.A nevek fa-fém vagy márványtáblákba voltak vésve,de a régebbiek már egészen elkoptak,olvashatatlanokká váltak.A folyosó még hosszan folytatódott volna,és még néhány mellék "ága" is volt.Megálltam az utolsó halottnál.
-Joseph C. Maddox...-olvastam halkan a nevet.Nem lehetett régi,mert a nyitott koporsóban rendesen lehetett látni az embert,csak az arca volt letakarva.Castiel lassan a vállamra tette a kezét-Hasonlít rád!
-Persze,hogy hasonlít,hisz az apám.Furcsa...Sose szerette a nevét,még is ezt adták nekem...
-A C a Castielt rövidíti?Ha nem szerette akkor miért ezt adták neked?
-Nem tudom.-vonta meg a vállát.
-És..mi történt vele?
-Autóbalesetben halt meg.Hazafele mentünk apával ketten a bevásárlásból,amikor egy terepjárós átjött a mi sávunkba.Én kizuhantam,apa a kocsiban halt meg.-mondta halkan és szorosan magához ölelt.Állát a vállamra tette és sóhajtott egyet.
Megsimogattam az arcát,majd kiindultunk.Amint felértünk már mennem is kellett.Hazafele csak bámultam ki az ablakon.
-Minden rendben kicsim?-kérdezte anya,de szinte meg sem hallottam.Csak néztem az elsuhanó fákat és épületeket.A zsebemben megcsörrent a telefonom.
-Halló?Mrs.Maddox?
-Annie-kezdte síró hangon- át tudnál jönni Tonyhoz?Csak egy kicsit vigyázni kéne rá...
-Persze,szívesen!-mondtam,majd a nő letette a telefont.
Kitettek a ház előtt.Meglepően nyomasztó hangulat ereszkedett a kis kertes családi házra.A macska most is elém jött az előszobában,de nem foglalkoztam vele,inkább a síró,szipogó kis Tonyval.
-Mi történt?-simogattam meg a kis fejecskéjét.
-Anyu nem mondta?-nézett kikerekedett szemekkel.
-Nem.Miért mi történt?
-Castiel...Valaki elütötte amikor hazafele jött.-suttogta halkan,majd megint el kezdett sírni.
Lenyeltem a könnyeimet,majd magamhoz húzva megöleltem.Borús idő volt kint,már sötét volt.Vacsorát csináltam a kisfiúnak,aki az étkező pult melletti bárszéken ücsörgött könyökére támaszkodva.
-Annie!-szólalt meg hirtelen-Te is aggódsz Castielért?
-Persze,hogy aggódok!Szerintem ez természetes,hogy aggódunk valakiért,aki balesetet szenvedett.
-És szereted őt?
Meglepett a kérdés,ami engem is elgondolkodtatott hirtelen.
-Csak kedvelem,de nem szeretem.Miért?
-Csak úgy.Néha olyanok vagytok,mint akik szeretik egymást.
Csöndben szeleteltem fel a sajtot,majd rátettem a kenyérre.Az asztalon lévő telefonom elkezdett rezegni,én pedig azt hittem leejtem a kezemben lévő poharakat.Gyorsan felvettem.A kisfiú érdeklődve nézett rám.
-Na?
-Castiel jobban van.-sóhajtottam fel-Meglátogatjuk?
-Igen igen igen!-nevetett,majd megette az elkészített szendvicset és készen állt az indulásra.
Hamar odaértünk,nem volt nagy forgalom.Besiettünk a kórterembe,ahol Cast már felébredt,anyja ott volt mellette.Tony odafutott az ágyhoz.Testvére mosolyogva simogatta meg a fejét.Én csak álltam az ajtóban és néztem őket.
Végül bementem és leültem a másik székre.Anthony az ölembe ült.
-De nehéz vagy,te!-nyögtem fel nevetve.
Megfogta Castiel kezét és azt szorongatta.
-Aggódtunk érted....-szólt halkan.
-Gondoltam.De ne aggódj,megmaradok!-mosolygott.
Egy darabig csak beszélgetgettünk,amikor Tony elaludt az ölemben.A fiúk anyukája már hazament és Tonyt is elvitte.Csak ültem és nem tudtam mit mondjak.Némán gondolkoztam.Úgy aggódtam érte.Szürke szemével folyamatosan engem nézett.Tekintete szomorú volt.Lassan felém nyújtotta a kezét és kézfejét a tenyerembe csúsztatta.
-Nem kéne hazamenned?Későre jár...
-Még maradnék,ha..nem baj.
-Én nem bánom,de mondd,mi bánt?
-Semmi.Csak aggódtam érted.Megijedtem.
-Ne félj!Itt vagyok!-mosolygott-Olyan messze vagy,fáj a karom!
Felálltam és odaültem az ágya szélére.Most én szorítottam meg a kezét.Rám mosolygott megint és felült.Hirtelen magához rántott és megölelt.Szorosan tartott.Beszívtam az illatát,amit a kórházi fertőtlenítő szerek sem űztek el.Nagyot dobbant a szívem.Nem szerettem,de beleőrültem volna,ha baja esik,vagy ha meghal.És ez az ember el akar távozni ebből a világból idő előtt.Ezt nem engedhetem.Segíteni fogok neki,csak azért is!Gyors pittyegést hallottam.Vállára hajtottam a fejem és a hang irányába néztem.

Az EKG volt.A szívverését mutatta.Mosolyogtam és belemarkoltam a ruhájába.Arcomat elvette a válláról és megpuszilta a homlokom.
-Most már menj,holnap fáradt leszel!
-De hétvége van!
-Nem baj,minél hamarabb fel tudsz kelni,annál hamarabb tudsz hozzám jönni!
-Ez igaz,de nem akarlak itt hagyni!
-Tudom,legszívesebben az egész estédet itt töltenéd velem,de a szüleid is várnak haza.Nem fogok semmi rosszat csinálni!-kacsintott nevetve.
Még kaptam egy utolsó puszit a fejem búbjára,aztán hazamentem.
-Vigyázz magadra!-szólt még utánam.
Kicsit félve mendegéltem a sötét utcákon miután leszálltam a buszról.Anyáék már valóban vártak.
-Hol voltál eddig?Aggódtunk miattad!-szólt anya.Apa nem szólt semmit.Nem az a bőbeszédű típus.
Elmeséltem az egész történtet majd elküldtek aludni.De csak forgolódtam.Folyton Castielen járt az eszem.Mi lehet vele,fáj-e valamije,mi történt?Aggódtam érte.Mindig csak aggódok...

10.,,Többé engedem el a kezed!"

-Miért csináltad?
-Nem tudom...gondolkodni se tudtam...nem akartam...
Anya rám nézett.Rosszallóan csóválta a fejét,majd egy mély sóhaj után megsimogatta az arcom.
-Na mindegy,ezt már nem tudjuk eltüntetni.Legalább nem egy vágás,hanem valami szép formája is van...Kérsz valamit?
-Csak egy teát..meg talán egy szendvicset.
Mosolyogva lement a konyhába,majd nemsokára visszatért egy kis táskával az egyik karján.
-Mi ez?-kérdezte,amikor letette az éjjeli szekrényemre.
-Boldog szülinapot!Csak nem felejtetted el?
-Ja,de...Hupsz!-nevettem,de azért kibontottam az ajándékom.Egy nyaklánc volt benne.
Végül anya magamra hagyott.Csak ültem és jobb dolgom híján gépeztem.A lányok felhívtak,hogy majd átugranak hozzám.Amikor egy kicsit lepihentem,mert untam magam kopogtak.Az ajtó lassan nyikorogva kinyílt.
Tony lépett be,nyomában Castiellel.Akaratlanul is elmosolyodtam,mert a kisfiú egy kis doboz bonbont nyújtott felém.
-Boldog szülinapot!-mondta hatalmas mosollyal.
-Köszönöm!Honnan tudtad?
Ránézett a bátyjára.
-Rosalia említette.
Elmosolyodtam,majd magam mellé húztam a kisfiút és megölelgettem.Castiel is leült mellém.Hamarost a lányok is berobogtak az ajtómon.Kicsit elcsodálkoztak,majd leültek a mini kanapémra és a babzsákfotelekbe.
-Asszem mi megyünk!-állt föl a vörös fiú-Gyere Tony!
-Okké!-állt föl szomorkás arccal a kisfiú.Mielőtt elmentek Castiel még a fülembe súgott valamit.
-Ne aggódj,nem felejtettelek el!Majd jövök még!
Mosolyogtam,majd elbúcsúztam tőlük.
-Miről maradtunk le?-szólalt meg Kim,aki még télen is ujjatlanban járkált.
-Semmi különös..csak jóban vagyunk.-mosolyogtam.
-És az a kis gyerek?
-Az öccse,Tony.Aranyos kisfiú.
-Nem is tudtam,hogy van öccse!-szólt Rosa.
-Szerintem néhányan azt se tudtátok,hogy létezik!-nevettem.
Végül anya hozott sütiket és kibontottam az ajándékokat.Elbeszélgettünk,majd 6 óra körül a lányok elmentek.Miután apa hazaért anyával együtt színházba mentek.Letelepedtem a kanapén és valami csöpögős,szomorú filmet néztem.Ezt elunva inkább csak kapcsolgattam a csatornák közt,amikor is az egyik ismeretterjesztő csatornán a lelki betegségekről és a depresszióról beszéltek.Itt megálltam,de nem azért,mert érdekelt a műsor,hanem mert csengettek.Kikászálódtam és egy félig vissza fojtott tüsszentés után az ajtóhoz vonszoltam a testem.Castiel állt kint.A hó nagy pelyhekben esett.Vörös hajában is volt egy-két hópihe,arca a hidegben kipirult.Mint mindig most is szomorkás arccal állt.Azonban most valahogy ég is más volt.Elmosolyodtam.Egész aranyos volt.
Lassan bejött egy kevés hideggel együtt.Le topogta a havat,levette a kabátját és bementünk a nappaliba.
-Remélem jót választottam.Nem tudom,hogy a te méreted-e..-nyújtotta felém az ajándéktasakot.
Kérdőn néztem rá,majd kivettem egy nagy,cipős doboz szerű..cipős dobozt.Valami márkajel is volt rajta,de ez különösebben nem zavart.Levettem a tetejét és elmosolyodtam.Egy pulcsi volt benne,amit már régen meg akartam venni.Ránéztem a kissé ideges fiúra és megöleltem.Szorosan karoltam át a nyakát.Lassan,félénken ő is átölelt.
-Akkor tetszik?

-Igen,nagyon!Köszönöm!-suttogtam és sóhajtottam.Beszívtam az illatát.
Lassan arcát a hajamba fúrta és mélyeket sóhajtott.Lehelete a nyakamat csikizte.Halkan felkuncogtam,majd megéreztem,ahogy elkezd rángatózni a válla.Sírt.Szorosan magához szorított és belemarkolt a fölsőmbe.Légzése szapora és szaggatott volt.Arcát egy percre sem mozdította.Mélyet sóhajtottam és megsimogattam a fejét.Nagy nehezen elengedtem és kerestem a tekintetét.Lesütött szemmel ült előttem.
-Sajnálom...Sajnálom..
-Ugyan!Azért vagyok,hogy segítsek neked!-mosolyogtam-Ki bántott?
-Senki,csak a múlt...-nézett rám szürke,szomorúságtól csillogó szemekkel.
Megsimogattam az arcát és hagytam,hogy odabújjon hozzám.
-Tényleg sajnálom..ez a te szülinapod,boldognak kéne lenned,erre jövök én...
-Nem szomorítasz el.Örülök,hogy itt vagy,úgy is magányos voltam!És sosem bánom,ha odajössz hozzám,hogy megvigasztaljalak!-mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.
Nem lett sokkal jobb kedve,de elengedett egy halvány mosolyt.Elmentem a konyhába és kisvártatva két bögre kakaóval tértem vissza.Az egyiket a kezébe nyomtam.Csöndben szürcsölgette.A csendet csak a köhögésem törte meg néha-néha.
-Jobb lenne valami gyógyszert bevenned,nagyon csúnyán köhögsz!
-Tudom.De most nem nagyon akarok elmozdulni mellőled.
-Köszönöm.Valóban..szükségem van rád.-mondta kissé suttogva-Lassan mennem kell,holnap nekem iskola van.
-Tényleg,el is felejtettem!
Mielőtt elment az ajtóban még magához ölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.
-Gyógyulj meg hamar,nagy szükségem van rád!-suttogta,majd elment.
Csak álltam és néztem utána.A lábam már lefagyott,amikor feleszméltem és becsuktam az ajtót.Vissza ültem a kanapéra,a pokrócom alá húztam a lábaimat és kezembe vettem a pulóvert.A feliratot olvastam,amikor anyáék hazaértek.
-Hát ez a fölső?-kérdezte,amikor megpillantott a kanapén.
-Most kaptam.Castiel adta szülinapomra.
-Rendes tőle!-mosolygott apa.
Másnap a doki szerint már mehettem suliba,így be is értem a harmadik órámra.Persze az új pulcsimban.Hideg időben ez most nagyon jó volt,egyáltalán nem fáztam benne.
Beléptem a terembe és azt hittem felsikoltok,annyira megijedtem.Nathaniel és a haverjai körbeállták a földön ülő,vörös hajú barátomat.Úgy láttam,hogy az arcát fogja.
Félrelöktem a nálam másfél fejjel magasabb fiúkat és leguggoltam a barátom mellé.Orrán-száján dőlt a vér,szemét vöröses-lila monokli díszítette.Dühös szemmel néztem a szőke fiúra,de nem sokat foglalkoztam velük és a megjegyzéseikkel.Megsimogattam,letöröltem a vért és a szemébe néztem.Próbált erősnek mutatkozni,visszatartani a könnyeket.A tanár bejött és bár látta a fiú jelenlegi állapotát,mégsem foglalkozott vele.Szóltam neki én is,de mintha meg sem hallotta volna.Megsimogattam a fiú arcát,amikor visszaültem a helyemre.
-Kösz a segítséget!-mondta és próbált mosolyogni.
-Már értem miért van szükséged rám!
-Mikor nem?Nem csak miattuk.Egyre rosszabbul érzem magam.Csak haza akarok menni,hogy egyedül lehessek a szobában...Csak meg könnyebülésre vágyom...-szólt halkan és végigsimított az alkarján lévő hegeken.
-Erre ne is gondolj!Majd én segítek neked!Valahogy...
-Köszönöm,hogy próbálkozol.És köszönöm,hogy..hogy..hogy vagy nekem!-az utolsó szavakat suttogva mondta,de így is meghallottam-Jól áll neked ez a fölső.Akkor már tudom mi a méreted.-terelte el a témát.
Megfogtam a padon nyugvó kezén és letettem a fejem a padra.Hallgattam a többiek beszélgetésének a moraját és kicsit pihengettem.
-Rám mindig számíthatsz!Többé engedem el a kezed!-suttogtam halkan.

-Én se a tiédet!

9.Két szív...

Belekapaszkodtam a fiú vállába és engedtem.Száját az enyémre tapasztotta,hogy elnémítson.Szürke szemei szigorúan csillogtak rám.Megértettem.Csak azt akarta,hogy csöndben maradjak.Némán a vállára hajtottam a fejem és kussoltam.Valaki elkezdte lökdösni a szekrényt.Tony felébredt,én pedig befogtam a száját.Összeszorítottam a fogam.Eldőlt a szekrény,az ajtó kiszakadt.Egy ruhakupac eltakart ugyan minket,de hamar felfedezték a rejtekhelyünket.Szorosan kapaszkodtunk egymásba.
-No lám!Két kamasz meg egy kis kölyök!Jó fogás!-nevetett az egyik.
Magas,30 körüli férfi volt.Haja sötét színű volt,szeme világoskék.Gúnyos vigyor ült az arcán.A másik vele egykorú és csak pár centivel lehetett kisebb nála.Ő már kopaszodott,sötét szeme csillogott.Elég köpcös alak volt.
Tony kidugta kis fejét,hogy szemügyre vegye az alakokat.Kis teste remegett,szája már kékes volt.Előszedtem a kupacból egy kabátot és betakartam vele.A mi szánk is hideg volt,de a közelben nem volt több kabát.Mindketten csak a kisgyerekre figyeltünk.Ezt fogva tartóink is észrevették.Pár nap múlva a kopasz odajött és megfogta Anthony karját és kihúzta a kezeim közül.Hirtelen rosszul éreztem magam,mert nem tartottam elég erősen,de már kezdtem legyengülni.Mindhárman gyengék voltunk,éhesek,fáztunk.Szegény kisfiút hogy megviselhette ez.
-Adja vissza az öcsém!-hallottam Castiel hangját.
-Minek?
-Mert az öcsém és szeretném magam mellett tudni!-mondta most már ingerültebben.
-Chh...-ennyit mondott,majd visszalökte a porontyot az ölembe.
-Köszönöm...-szólt halkan a gyerek és lehunyta a szemét.Mostanában egyre többet aludt.Aggódok miatta.
Egyik nap váratlanul rendőrök törték be az ajtót.Akkor már egy hete szenvedtünk.Ételt egy kicsit kaptunk,de azt is inkább Tonynak adtuk,hogy ne legyen komolyabb baja.
Orvosok megvizsgáltak,és bevittek minket a kórházba.Már mindenki aggódott miattunk.Infúziót kötöttek be nekünk és a zsaruk kérdeztek ki minket.Hamarosan haza engedtek.Tony most is Castiel kezét szorongatta.Aranyosak voltak együtt.
-Köszönöm,hogy vigyáztatok rám!-emelte ránk csillogó tekintetét.

Néhány hét múlva azt vettem észre,hogy  Castiel szokatlanul visszahúzódó és szótlan lett.Egyik nap hazaengedték a suliból,mert rosszul lett.Engem kértek meg,hogy kísérjem haza Anthonyt.
-Annieee!-futott felém,úgy hogy majdnem elcsúszott a havon-Castiel?
-Hazament a 3. óra után,nem érezte jól magát.Gyere,hazaviszlek én,jó?
-Oké..-mondta kicsit szomorú arccal.Persze,hamarosan már jobb kedve lett,csak egy kis hócsata kellett hozzá.
*
-Castiel?-kérdezte anyu,amikor hazaértünk.Anyának szólítom,bár nem a vér szerinti anyukám.
-Hazaengedték,mert nem érezte jól magát.Nem jött haza?-kérdezte Annie kicsit aggódva.
-Nem..
Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Castiel.
-Emlegetett szamár!-nevetett fel a barna hajú lány,de láttam a szemén,hogy mérges rá.
-Hol voltál?
-Csak egy ismerősömnél.-mondta egyhangúan és felment a szobájába.
Utánamentem és benyitottam hozzá.Csak ült az ágyán és meredten bámult maga elé.Leültem mellé,de ő fel sem figyelt rám.Felhúzta a térdét és homlokát rátámasztotta.Észre sem vette,hogy Annie is odaült a másik oldalára.A lány lassan megsimogatta a fejét,engem meg elvittek vásárolni.Pedig jobb lett volna otthon maradni.

*
Miután Tony és Castiel anyja elment síri csönd támadt.
-Mi a baj?Ne szoktál ilyen lenni....-suttogtam.
-Hosszú...
-Van időnk.-próbáltam mosolyogni.
Csak megrázta a fejét.Csak tovább simogattam a fejét,majd egy puszit nyomtam az arcára.Rám emelte szomorú szürke tekintetét,de el is fordította a fejét.Megfogtam a kezét és kicsit meg szorongattam.Akkor vettem észre a csuklóján,a hegek fölött,hogy kicsit véres.Egy vizes zsebivel lemostam a vért.Egy kis szív volt a bőrébe vésve.Nem nézett rám.Felemeltem szomorú fejét és a szemébe néztem.

-Te ezt nem érted...
-Mert nem beszélsz róla.Nem lenne jobb,ha beszélsz a problémáidról?Tudod,hogy mindig szívesen segítek neked!
-Nem.Ne szeretek erről beszélni.Nem kell segítség sem.
-Ahogy gondolod.
Néma csendben ültünk hosszú percekig.Ő csak a kezét nézte,majd lassan a vállamra hajtotta a fejét és lehunyta a szemét.Arca szomorú és sápadt volt.Nem erőltetem,ha nem akar beszélni róla,bár a kíváncsiság fúrta az oldalam.Castiel kezébe vette a pengét.A vér már megalvadt rajta.Elhajította a szoba másik felében lévő szemetesig,majd sóhajtott egyet és átölelte a derekam.
-Minden rendben?Sápadtnak tűnsz!
-Nem.Semmi sincs rendben.De te ezt nem érted.
-Tudom.De ha beszélnél róla,talán segítene neked.Nem szabad magadban tartani a fájdalmat.Valahogy ki kell adnod magadból.
-Azt szoktam tenni.
-Én nem ilyen módra gondoltam.Ha bántod magad,az nem segít neked,értsd meg kérlek!
Rám nézett,egyenesen a szemembe.Finoman megpuszilt.
-Ennyire tudni akarod mi van velem?-bólintottam.
-Csak meg akarlak érteni.Legalább ennek a hátterét mond el...-érintettem meg a csuklóján a szívecskét.
-A barátnőm...Egy éve halt meg...És hiányzik..Neki volt itt a kezén egy szív alakú tetoválása.-mondta halkan.Könnyek szöktek a szemébe.Szegény.

Lassan felhúztam a pulcsim ujját és kezembe vettem egy,az éjjeliszekrényen lévő pengét.Furcsa érzés volt.Szúró,hasító fájdalom,ami előtt nem éreztem semmit,de miután az első vércsepp kicsordult éreztem,milyen forró és mennyire émelyítő érzés.Sose bírtam a vér látványát,bár Castiel mellett már lassacskán megszoktam.Lassan folytattam a vágást.Direkt nem az ereknél vágtam,ahhoz nyuszi voltam.Végül befejeztem,mert már rosszul érzetem magam.Én is egy szívet véstem bele a bőrömbe.Cast egy rongyba tekerte a csuklómat és megszorította.
-De hülye vagy!-morgott-Ennek a nyoma örökre ottmarad!Szerencséd,hogy tudom mit kell csinálni erős vérzés esetén!Olyan kis buta vagy!-sóhajtott.Nem akart megbántani,csak jót akart nekem.
Bűntudatom volt,mert a fiú mérges rám.
-Sajnálom...én csak....nem tudtam mit csinálok....-szóltam halkan,szipogva.
Szelíd szemekkel nézett rám,majd megsimogatta a hajam.Kitörölte a szememből a könnyeket és rám mosolygott.A vérzés lassan elállt,csak egy-két csepp buggyant ki a sebből.Egész testem remegett,sápadt voltam.
-Rosszul vagy?
-Egy kicsit...
-Ettél ma?
-Nem igazán.
Elment,de nemsokára visszajött egy szendviccsel és a kezembe nyomta.Leült mellém és csöndben figyelte ahogy eszek.Remegtem és még mindig rosszul voltam.Finoman lenyomott az ágyra és betakart egy pokróccal.Megmérte a lázam,szerinte magas.Most még inkább nyomta a bűntudat a lelkem.Hülyeséget csináltam és emiatt aggódott miattam,most meg még vigyáz rám,gondoskodik rólam,mert a saját hülyeségem miatt rosszul lettem.Ahányszor megpróbáltam feltápászkodni,annyiszor tartott vissza.
-Castiel,haza kell mennem!Már biztos aggódnak miattam!
-Rendben.Hazakísérlek.-segített felülni és úgy-ahogy megtámaszkodtam rajta.
-Mit kapok ezért otthon!-sóhajtottam,amikor az utcán fújta az arcomat a hideg,téli szellő.A porhó felkavarodott.
-Majd kitalálsz valami okosat!De mivel lázas vagy,nem hiszem hogy nagyon kérdezgetnének.Na,gyere!-indult meg,s közben húzott maga után.
Végül megunta,hogy csak lassan,kóvályogva tudtam menni,így felvett és úgy vitt.Szorosan a nyakát öleltem és behunytam a szemem.
-Nehogy,elaludj,hé!-tett le az ajtónk előtt.
Bementünk és én egyből a szobám felé vettem az irányt,Castiel pedig elmondta mi történt.Anyu és apu is megértően bólogatott.Már az ágyamban feküdtem,amikor leesett,hogy el sem köszöntem tőle.
Reggel még mindig nem voltam jól,de anya nem is engedte,hogy suliba menjek.Inkább leült az ágya szélére és megfogta a kezem...

8. Ki és miért?

*
Hideg volt,már leesett az első hó.Fagyoskodva toporogtam a buszmegállóban.Nem mintha a buszon melegebb lenne,de az iskolában igen.Még sosem vágytam ennyire be az intézménybe.
A barátaim már örömmel vártak az aulában.Mindenkin vastagpulcsi,csizma,hótaposó meg ilyenek voltak.Az osztályban békés,beszélgetős hangulat uralkodott.Ritka alkalmak egyike.Kint a hó nagy pelyhekben hullott.Castiel csak nézett ki az ablakon.Leültem mellé,de fel sem figyelt.Jobb karjához nyúltam és megigazítottam a csuklóvédőjét,ami alól kilátszott a kötés.
-Kösz...-mondta halkan,de rám sem nézett.
-Miért érzem úgy,hogy a szokásosnál is rosszabbul érzed magad?
-Mert így van.Rossz előérzetem van és emiatt nyugtalan vagyok.Délután átjössz?Vigyáznom kéne Tonyra,de nincs gyakorlatom a bébicsőszködésben.-fordult felém.
-Persze,szívesen!
Az órák csendesen,békésen teltek.Talán mert Nathaniel ma nem volt suliban.Hazafele kész hóvihar volt,a közlekedés is leállt.Én a fiú mögött mentem,így valamivel könnyebben tudtam lépdelni a térdig érő hóban.Csontig átfagytam,amikor megálltunk pihenni egy kapualjban.Itt megírtam anyának,hogy egy barátomnál leszek.
-Gondolom nagyon átfagytál.-szólt halkan Castiel.
-Egy kicsit.-mondtam,de fogaim összekocogtak közben.Levette a sálat a nyakából és a nyakam köré tekerte.
-Legalább az arcodat védi egy kicsit.-igazgatta rajtam a fekete-piros kockás sálat-Annyi eszed lehetett volna,hogy veszel fel egy sálat!
-Igazad van.Kösz!-mosolyogtam rá,majd ismét útnak indultunk.Tony otthon volt,mert nem érezte jól magát,Castiel anyja pedig a mostohaapjával együtt a munkahelyén ragadt.
Végre beléptünk a bejárati ajtó ajtaján.A kisfiú a kanapén feküdt takaróba burkolózva.Ahogy meglátta vörös bátyját,egyből rohant hozzá.
-Végre hazaértél!-ölelte meg,mire a ő megsimogatta kis fejét.Amikor felemelte tekintetét megpillantott engem,majd odaszaladt hozzám is.Mosolyogva öleltem meg.
Nagyon rendes kisgyerek,kötődik azokhoz,akiket megszeretett.Megvacsoráztunk,amikor kaptam egy SMS-t,hogy hószünet van és a TV-ben is bemondták,hogy senki sehova ne menjen.
-De jóó!Annie itt marad!-örvendett a kisgyerek.
Szerettem őt,mindig is ilyen kis öcsiről álmodtam.A tesicuccomban szerencsére mindig akadt tartalék ruha,így a pizsimmel nem volt gond.Éjfél körül arra ébredtünk,hogy Anthony átjött,mert hallott valami zajt lent,amitől megijedt.Mi is hallottuk és mi is megijedtünk.Castiel a folyosó végére terelt minket,egy raktárszobába,ott pedig elrejtőztünk egy szekrénybe.Betörők voltak,akik egyszer belelőttek valamelyik ajtóba.Nem szállhatunk szembe velük.Belülről bezártuk a szekrény ajtaját,majd csöndben meghúztuk magunkat.A kisfiú odaült mostohatestvére ölébe és engem is odahúzott.Némán ültünk.Remegtem a félelemtől.Az én ölemben Tony ült,én pedig Cast ölében,aki ölelt minket.Féltünk,a gyermek az ölemben pedig egészen elsápadt.Félve szorította a derekam.Megsimogattam a haját.
-Semmi gond!Nem lesz semmi baj!-suttogtam,de bátyja egyből lepisszegett.
-Még valaki meg hall minket!-suttogta parancsolóan,majd befogta a számat.Nem ellenkeztem.
Csöndben hallgattuk,ahogy feldúlják a lakást.Hamarosan a raktárszobát is megtalálták.
-Szerinted itt vannak?
-Máshol nincsenek,a padláson meg nem sokáig maradhatnak!Biztos itt lesznek!-hallottuk két férfi hangját kintről.
-Képzeld csak el,milyen jó kis váltságdíjat kérhetünk értük!
Elképedtem és mind megijedtünk.Még az eddiginél is jobban.
-És ha nem fizetnek?
-Megöljük őket.Van más ötleted?
-Nincs.Végül is igazad van!
Tony félős tekintettel nézett ránk.Castiel már elvette a kezét a számról.Kérdően néztem rá,de ő csak megvonta a vállát.Ekkor mellettünk csapódott be egy golyó.A fiú szorosabban bújt hozzám én pedig a bátyja felé fordultam,háttal a szekrényajtónak.Ő még szorosabban ölelt minket.Amikor kimentek az ajtón lassan a fülébe suttogtam.
-Most mi lesz?
-Csönd!Majd kitalálok valamit!-szólt halkan és parancsolóan.Nem szeretem,ha parancsolnak nekem,de benne bíztam,így lenyeltem a büszkeségem és csendben maradtam.
Némán bújtam hozzá és vártam,hogy kitaláljon valamit.Hajnal 4 lehetett,amikor megszólaltam.
-Nos?Kitaláltál már valamit?
-Itt maradunk,amíg el nem mennek,vagy amíg segítségég nem jön.
Bólintottam,majd a kis gyerek keze megszorította az enyémet.Finoman megpusziltam a fejét.
-Félek...-suttogta.
-Én is,de nem lesz baj!Ne félj!-nyugtattam mosollyal,de egy kicsit kételkedtem benne.-Fázol?
-Egy kicsit.
-Levették a fűtést!-szólt mérgesen a vörös fiú-Azt hiszik ezzel előcsalogatnak minket!
-Ne aggódj!Biztos kibírjuk itt egy darabig!-nyugtattam,majd kezét ismét a számra tette.
Végig futott a hátamon a hideg.Némán vártam mi történik.A nagy csöndben csak Castiel szívdobogását hallottam.Megnyugtató volt.
-Még mindig nincsenek meg!Szerintem húzzunk a vérbe,mielőtt valaki hívja a zsarukat!
-A hó miatt úgy sem tudnának idejönni,ne aggódj már!Úgy is előjönnek,nem bujkálhatnak örökké!
Amikor kimentek,ismét a fiú felé fordítottam a tekintetem.Tony már aludt.
-Most mi lesz?Nem bírjuk itt sokáig és ha kimegyünk......Mi lesz Cast?Mondd már meg!Nem rejtőzködhetünk örökké!
És még folytattam volna,amikor.....

7. Ki az a kisember?

Reggel anya mondta,hogy vigyem el Tonyt a suliba.Félénken megfogta a kezem és buszra szálltunk.Érdeklődve nézett körbe.
-Mi az?Nem utaztál még buszon?
-Nem.Mindig kocsival mentünk mindenhova.Kicsit furcsa a busz.
-Majd megszokod.-mondtam és csak néztem ki az ablakon.
Sütött a nap,a levelek a gyenge széltől is lehullottak.Sárgás-barnás-vöröses szőnyeg borította az utcákat,kisgyerekek rugdalták az avart.Nevettek.Ők még tudtak nevetni.Tony iskolája előtt leszálltunk,nem volt messze az enyémtől.Bement a kapun,de én egészen addig néztem utána,amíg be nem ment az ajtón.Végül hangos sóhajjal egybekötve elindultam.
-Szia Cast!Hát te?-hallottam Lysander hangját.

-A mostohatesómat hoztam el.Anniet nem láttad?Nem volt fönt a buszon.
-Nem,nem találkoztam vele.Lehet előbb érkezett be a suliba.
-Kár.Szívesen bemutattam volna Tonynak.Rendes gyerek,biztos kedvelték volna egymást.
-Hány éves?
-5.Régen Annie is vigyázott ilyen korú gyerekekre.Mesélte nekem,hogy mennyit bébiszitterkedett.
-Ann rendes lány.Kedvel téged.Bár mondjuk kit nem kedvel?Mindig azon van,hogy az emberek boldogok legyenek.Szerintem ez aranyos.
-Igen,tényleg az.De túl naiv.Mindig hisz mindenben és nem adja fel.Ebből még baja lehet.
-Szerintem meg te vagy túl negatív.
-Tudom.De akkor is.Nem akarom,hogy baja essen.
-Érdekes.Te meg akarsz halni,de őrzöd-véded őt.
-Kedvelem.Helyes lány.Nem akarom,hogy bármi fájdalmat érezzen.Félek attól,hogy olyan lesz,mint én.
Lys csak hallgatott.Zavart ez a csönd.Szerencsére már az iskola folyosóján voltunk.Ő a büfébe ment én az osztályba.Annie már ott csevegett pár lánnyal.Nem zavartam őket,csak leültem a helyemre és néztem magam elé.Amikor meglátta,hogy bejöttem egy kedves mosollyal köszönt.Úgy tűnik ma jó napja van.Persze,neki mikor nincs?A becsöngővel együtt bejött a tanár és előtte ment a fél osztály.Első órában,osztályfőnökin abszolúte nem történt semmi.Kémián 3-as párokban dolgoztunk.Alexy-Kentin-Carla,Amber-Charlotte-Lisa,Nathaniel-Armin-Rosalia,Lysander-Annie és én.Nathaniel és Armin valamin nagyon összeveszhettek,mert lökték-rúgták egymást jobbra-balra addig,amíg meg nem lökték Anniet és összefolyt valamilyen két anyag.A kémcső,amibe csak pár csepp ment bele a lánykezében lévőből egyszerűen szétrobbant és hatalmas ködöt vont környezete köré.Mindenki orrát és száját takarva sietett ki a teremből,volt aki rálépett a földön aléltan elterült lányra.A füstöt túl nagy mértékben lélegezte be,ezért ájult el.Amikor úgy-ahogy kinyitott zöld szemeit,Lys felé nyújtotta a kezét.

A lány párás tekintettel nézett rá.Gyorsan felsegítettük és a vállát átkarolva segítettük ki az udvarra.Azt mondta szédül,rosszul van.Leültünk egy lócára és vártu,hogy jobban legyen.Közben a többiek is fellélegeztek.A tanárnő mindkét bajt okozó fiút alaposan leszidta és osztályfőnökiben részesítette.Végül Ann jobban lett és a terem is kiszellőzött.Vége lett az óráknak.
Órák után épp Tonyért mentem volna,amikor megláttam Violát a kertészklubban szomorúan ücsörögni.Odamentem és letérdeltem hozzá.
-Minden oké Viola?
-Fogjuk rá...
-Miért?Mi van veled?Nem szoktál ilyen lenni!
-Tényleg semmi különös.Csak olyan egyedül érzem magam néha.Engem mindenki levegőnek néz.Nem úgy mint Anniet.Ő mindig vidám,népszerű.Szeretnék olyan lenni,mint ő!-nézett rám szürke szemeivel.
-Próbálj meg nem elveszni a tömegben.Beszélgess,nevess,legyél boldog.Akkor mindenki észre vesz!
-Talán igazad lehet.Kösz Castiel!-mosolygott.

Ezek után otthagytam és elindultam az öcsémért.Hazafele gyalogoltunk,ő pedig nevetve rugdosta az avart.A száraz falevelek illata messze szállt a hűvös szélben.Mikor hazaértünk Maffia ott ült Ann ölében,aki a kanapén beszélgetett anyával.Kicsit csodálkoztam is,hogy a macska nem az ajtóban várt.Anthony félve bújt a hátam mögé.
-Sziasztok!Már azt hittem sosem értek haza!
-Sziasztok!Ki az a kisember mögötted Castiel?-mosolygott Ann,amikor meglátta a kisfiút mögöttem.-Ne félj,nem eszlek meg!-nevetett,mire előretoltam a fiút.Anya bemutatta neki a szótlan gyereket,majd elment bevásárolni.Leültem én is a kanapéra,majd a tétován álló kisfiú is leült közénk.A lány kérdéseire csak 1-1 szóval vagy egy rövidebb mondattal válaszolt.Mintha félt volna tőle.Végül inkább én kezdtem el beszélgetni vele,úgy,hogy Tony is jobban meg tudja ismerni őt.Akkor talán kicsit nyíltabb lesz felé.Egyszer csak megszólalt.
-Te tényleg rendes lány vagy Annie.Kedvellek.
-Köszönöm.De miért mondtad,hogy "tényleg"?
-Mert Castiel azt mondta rendes vagy.Most rájöttem,hogy tényleg rendes vagy.Castielnek igaza van.-nézett rám.
A lány elmosolyodott és rám nézett.Szelíd mosolya megmutatta,hogy mennyire kedves is valójában.
Estefelé,amikor már sötét volt hazakísértem.Csak pár háznyira laktunk egymástól,de nem mertem elengedni őt egyedül a sötétben.Nem akartam,hogy baja essen.Mielőtt elbúcsúztunk,így szólt hozzá,:
-Ígérd meg,hogy vigyázol magadra és nem csinálsz semmi hülyeséget!Túl sok embernek okoznál ezzel fájdalmat.Most még többnek,mint eddig...
-Megígérem...De te is vigyázz magadra!-szóltam utána,amikor már a nyitott ajtóban állt.
-Úgy lesz!-mosolygott,majd kacsintott egyet.-Szia!
-Szia!-mondtam és elmosolyodtam.Nem műmosoly volt.Igazi.Régen nem mosolyogtam már.Legalább is őszintén már régen.

6.Most miért?

Reggel végre elértem a buszt és csak némán néztem ki az ablakon.

Castiel az iskola kapuján ment be épp.Meglehetősen gondterheltnek tűnt.Persze,ő mindig.De most más volt.Sápadtabb,szomorúbb.
Első órán rosszul is lett,kikéreckedett a mosdóba.10 perc múlva sem jött ki,ezért a tanár megkérte Lysandert,hogy nézze meg,nincs-e komolyabb baja. 5 perc múlva a fiú úgy vágódott be az ajtón,hogy Castiel a mosdóban egy hatalmas vértócsában fekszik.Mindenki odarohant,s közben a tanár hívta a mentőket.Jól gondoltam: nagyon sok vágás borította jobb csuklóját,a vér pedig csak úgy ömlött belőle.Könnyek szöktek a szemembe.A mentősök hamar kiértek és elvitték őt.Az után visszaparancsoltak minket az osztályba,de egész nap (és még másnap is) mindenki erről beszélt.Mellettem a hely üres maradt és ez rettentően fájt.Szívemen viseltem ennek a fiúnak a sorsát.Persze,egy kicsit meg is értem: piszkálták és a múltjában is rengeteg fájdalom van.De mi késztette arra,hogy ezt tegye magával?
Délután alig értem haza már mentem is Castielhez a kórházba.Csak feküdt bekötött kézzel és bámult ki az ablakon.Odamentem hozzá,de észre sem vett.Megfogtam a kezét és gyöngéden megszorítottam.Ekkor rám emelte szemeit.Kicsit homályos volt a tekintete.Mintha sírt volna.
-Azt hittem meg sem látogatsz...
-Ugyan!Fontos vagy nekem!-próbáltam vele érzékeltetni,hogy mellette vagyok-Aggódtam miattad!Mi történt?Nem csináltál még ilyet!Iskolában biztos nem!Na,mi történt?
-Semmi.Otthoni dolog.
-Tudod,hogy nekem mindent elmondhatsz!-ültem le mellé és megszorítottam a kezét.
-Anya meg akar házasodni...-mondta szomorú arccal.
-Megértem.Gondolom ez nehéz neked...
-Eléggé.Azt mondta kell egy apafigura,akire felnézhetek.De ezzel már elkésett.
-Szerintem neki is nehéz volt feldolgozni apád halálát.Ezt te is megérted,nem?
-Igazad van.De akkor is.Nincs szükségem apafigurára.Rajta és rajtad kívül senkire sincs szükségem.Különben túl sok embernek okozok fájdalmat azzal,ha meghalok.
Megdöbbentettek szavai,de igazat adtam neki.Csak némán simogattam a kézfejét és lehajtottam a fejem.

*
Lehunyt szemmel,lehajtott fejjel fogta a kezem.Remélem nem szomorítottam el.Csak őszinte voltam.Könnyek jelentek meg az arcán.Az eddig nyugalomban lévő kezem most megmozdítottam és én szorítottam meg az ő kezét.Fájt,ez tény,de nem érdekelt.Nem akartam,hogy sírjon.Lassan feltápászkodtam és megfogtam az arcát.Felemeltem a fejét és könnyes szemébe néztem.Ő csak szipogott.Érzékeny lány.
-Ne sírj,jó?Nem kell sírnod!Te is tudod-hogy előbb utóbb ez lesz!
-Tudom.De én nem akarom!Nem akarom,hogy idő előtt meghalj!-szipogta majd tenyerébe temette arcát.
-Ne sírj már!Nem szeretem ha sírsz!Szebb a mosolyod,mint a két kisírt szemed!
Felemelte fejét.Lassan végigsimítottam az arcán és a karján.Úgy-ahogy megnyugodott.Egy műmosolyt is az arcomra erőltettem,csak hogy megnyugodjon.Nem szerettem a műmosolyt.Ugyan már nem tudták kitalálni,hogy igazi-e vagy csak kényszermosoly,de engem akkor is zavart.

Nem szeretek hazudni olyan embereknek,akikben megbízok.De most muszáj volt.Érte muszáj volt.Annie fontos nekem,ő az egyetlen velem egykorú aki megért engem.Megtörölgette a szemét,majd sóhajtott.
-Akármit is mondasz,túl fontos lettél nekem ahhoz,hogy elveszítselek!Főleg ilyen hamar!-mondta és átölelte a nyakam.
Kicsit meglepődtem.Egy hete talán,hogy ismerem őt,de mintha évek óta barátok lennénk.Lassan átöleltem és magamhoz szorítottam.Fejemet a vállára tettem és lehunytam a szemem.
Estefelé engedtek csak haza,amikor Annie is hazaindult.Elkísértem őt a házukig,majd hazafele vettem az irányt.Persze legszívesebben eltűntem volna.A park mellett haladtam el,amikor átfutott a fejemen ez a gondolat.Nem is rossz ötlet...csak pár napra eltűnnék...de nem-ráztam meg a fejem-nem lehet.Annie már attól a gondolattól is hogy meghalok,sírva fakadt.Nem akarom megtudni mi lenne,ha eltűnnék.Nem akartam neki fájdalmat okozni.Persze előbb-utóbb muszáj lesz,de most még nem akarom.
Mikor hazaértem anya barátja és a kisfia már az asztalnál ültek.Ethant anya már korábban bemutatta nekem,de mindketten látták,hogy nehéz lesz beférkőznie a szívembe.A kisfiút még nem ismertem.Alig látszott ki az asztal mögül.4-5 éves lehetett,nagy barna szemeivel csodálkozva nézett rám.Mintha félt volna tőlem.Egész vacsora alatt kussban ültünk,legalább is mi "gyerekek".Vacsora után anya mondta,hogy menjünk a nappaliba,hátha megy valami jó film.Leültünk a kanapéra és benyomtuk a TV-t.Odafordultam a kisfiúhoz.
-Hogy hívnak?
-Antony.De mindenki csak Tonynak hív.Téged viszont ismerlek Castiel.
-Honnan?
-Apa mesélt rólad.Nem sokkal azután,hogy anyukádat is megismertem.Ő rendesebb a többi mostohaanyámnál.És te is rendesnek tűnsz.Rendesebbnek mint az eddigi tesóim.
Meglepődtem a szavain.Milyen kicsi és még is mennyi mindent tud a világról és ami körülötte történik.
-Miért,ők milyenek voltak?
-Bántottak és nem játszottak velem.Nem szerettek.Ahogy a többi anyukám se.Engem senki sem szeret,apán kívül.
-Ismerős...Valahogy én éreztem így is,amikor ideköltöztünk.
-Aztán?-kérdezte érdeklődve.
-Aztán megismertem egy lányt...vagy is pontosabban ő jött oda hozzám.Azóta szinte mindennap meglátogat és vigyáz rám.Nagyon rendes.Biztos meg fogod kedvelni őt,Annie nagyon kedves.
-Hogy érted,hogy vigyáz rád?
-Lelkileg beteg vagyok és csinálok hülyeségeket.Ha nem tud megakadályozni ebben,akkor próbál segíteni,hogy megoldjuk.
-Ja,így már értem.-mondta,majd elkezdődött valami mese,amit kérte had nézhesse meg.
Beült az ölembe és úgy néztük.
-Anyával mindig így néztünk mindent.Meg apával is így nézünk minden filmet.Ugye nem baj?
-Nem,maradj csak!-mondtam,majd elkezdődött a Hős 6-os c.film.Hamar bealudt rajta én pedig felvittem a vendégszobába,hogy nyugodtan aludhasson.Aranyos kisfiú,megérdemli a szeretet.

5. Övé?Volt?Mi történt?

Reggel iskolába menet a zsebembe raktam a láncot,bevettem a gyógyszert,amit a doki írt és siettem a buszhoz.Megint sikeresen lekéstem.Már épp lerogytam volna a padra,amikor megállt előttem egy fekete Yamaha motor.A vezető felemelte a sisak sötétített üvegét és felém nyújtott egy sisakot.
-Jössz,Annie?Máskülönben sosem érnél be!
-Kösz Cast!Jövök eggyel!-pattantam föl mögé.
-Csak ne hagyd,hogy máskor is hülyeséget csináljak és megegyeztünk!Kapaszkodj!Én akarok meghalni,nem te!
Átöleltem a derekát.A hűvös menetszél a hajamat fújta,a sisakon át is éreztem a hideg,párás levegőt.Kint,a suli előtt leparkoltunk és a fiú kezébe nyomtam a sisakot.Épp a láncot kerestem elő,amikor észre vettem,hogy már nincs is ott.Tényleg  néha olyan,mint egy árnyék.De már nem volt több időm,becsengettek.Besiettem órára és leültem a padomra.Casiel csak a padon elnyúlva szuszogott.Majd szünetbe odaadom neki.Most csak csöndben ültük végig az irodalom órát.A tanár csak magyarázott valamit a novellákról.Remélem azért a padtársam is tudni fogja.Mindig halogattam a dögcédula odaadását.Vagy én nem találtam őt,vagy a padjára dőlve elvolt magában.Én sem szeretem ha ilyenkor zavarnak,ezért is hagyom őt békén.Felvettem a nyakamba a láncot,mert időközben kilyukadt a zsebem.Tesiórára mentem,ami az utolsó óránk volt.

A folyosón belefutottam Nathanielbe és a haverjaiba.Nem éppen barátságosak,az iskola legrosszabbjai.

 Körbeálltak engem és gonosz,gúnyos tekintettel méregettek.Nathaniel egyre közelebb jött hozzám én pedig védekezőleg felemeltem a kezem és hátráltam.Ő csak gúnyosan röhögött.

*
Az öltöző felé vettem az irányt,amikor egy kisebb fiúcsapatot vettem észre,akik körbeálltak valakit.Általában nem avatkozom bele,de most megismertem a kis barna hajú lányt,aki már a jelenlétével is sokat segített nekem.Kicsit közelebb mentem és egy határozott mozdulattal megragadtam a karját és magam mögé rántottam.Ő félve kapaszkodott a karomba.Éreztem,hogy remeg,mennyire fél.A többi fiú csak nevetett.Könnyek szöktek sötét szemeibe és arcát a vállam mögé rejtette.Nathaniel odalépett elém.Határozottan néztem a sárgás szemekbe.Egy darabig farkas szemeztünk,majd tekintetét a mögöttem rejtőző lányra kapta.Gúnyosan felnevetett.
-Azt hiszed a sötét lovagod megvéd?Csak szeretnéd!-mondta és erőset lendített karjával,ami az arcomon piros nyomot is hagyott.
Megtántorodtam,de amikor kezét a rémült lányra akarta emelni,ismét megragadtam a karját és magam mögé húztam.Nem akartam,hogy bántsák.A kudarc után elmentek a folyosó vége elé.A reszkető lány felé fordultam.
-Minden oké?Nincs bajod?
-Nem,semmi komoly.Köszönöm.-mondta lehajtott fejjel.Megsimogattam a kis fejét és az öltözőhöz indultam.

*
A tesitanár az óra első felében nem jött be.A fiúk többsége vagy a másikkal piszkálódott vagy kosarazott.Én a lányokkal beszélgettem.Ők minden félélről beszélgette és vihogtak.Ők boldogok voltak.Engem viszont az az egy szomorú fiú izgatott,aki csak csöndben ült magában a lelátó egyik sarkában és hosszú,piros csuklóvédőjét igazgatta,ami alatt a kötést és azalatt a vágások.Sajnáltam szegényt.Pedig " csak más,mint a többiek".Arra eszméltem föl,hogy Iris meglengeti a kezét a szemem előtt.
-Hahó!Föld híja Anniet!Itt vagy?

-Ja,igen.Csak elgondolkoztam.Miért,mi van?
-Semmi,csak már vagy 4 perce pislogás nélkül meredtél magad elé.
-Ja.Csak ennyi?-bólogattak.
Visszamerültem mély gondolataimba.Mi történhetett Casttal,hogy ezt teszi magával?Járt pszichológusnál?Lys említette egyszer...De akkor is!Az anyukája szerint,jobb ha tőle hallom.De mit?Mekkora fájdalom gyűlhetett össze benne az évek során?Mik történhettek amik erre vezették?Bár ezek a kérdések ugyanazoknak tűnnek,de ha máshonnan nézzük őket,más rá a válasz is.A gondolataimban merülve bámultam,amikor a lányok megrángatták a vállamat és Castiel felé mutogattak.Szegény fiú nyakát behúzva ült,miközben a többi fiú gúnyolódott rajta,piszkálta,ütötte ü
őt.De ő nem ütött vissza.Tűrte a fájdalmat,pedig teljes erővel ütöttek.Az évek alatt megtanulta tűrni.Beharaptam az ajkam.Segíteni akartam,de hogyan?Hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam egy nagyobb medicinlabdát és Nathaniel fejéhez vágtam teljes,csöppnyi erőmmel.Legalább a szándék megvolt...A fiú épp dühét akarta levezetni rajtam,amikor bejött a tanár.De a fiúkat nem zavartatta,mert 5 perc múlva összeverekedett a vörös hajú barátom és a szőke hajú ellenségem.

A nagy verekedés közepette lekerült Castiel alkarjáról a kézmelegítőnek is beillő csuklószorító.Zsebre vágta a kezét,így elrejtve a kötést.Hamar visszakapta a textildarabot.Az óráknak vége volt,de én még elkaptam a vöröske karját a folyosón,amikor már senki nem volt a suliban.A kezébe nyomtam a dögcédulát.
-Tessék!Tegnap kiesett a zsebedből!
Egy darabig nézte a tenyerében a láncra erősített kis fém medált,majd megszólalt.
-Kösz,de nekem már nem kell.Legyen a tiéd.Neked úgy is jól áll!-nyomta a kezembe.
-Hogy-hogy?
-Ez egy szerencsehozó medál volt nekem még régen.Apa azt mondta megvéd a balszerencsétől és minden rossztól.De már nem hiszek benne.
-Elmondod,mért nem?
-Apa ezt akkor adta,amikor leszerelt.Az első barátnőmnek adtam a láncot,mert apa halála után ez volt a legfontosabb tárgyam,emlékem.Apa tavaly előtt halt meg,a volt barátnőmmel pedig elváltunk.Remélem veled semmi rossz nem történik!Nekem mennem kell,szia!-mondta és elsietett.
Csak néztem utána.Szegény.Kezdem érteni.De lehet még több is van emögött.Ennyire nyomott benne a barátnőjétől való elválás?Mert,hogy az édesapja halál bizonyosan.De még mindig nem sokat tudok róla.Gondolom még korai és ezért nem tud róla beszélni...De akkor mikor?

4. rész Kié?

Reggel korán keltem és csak néztem a mellettem fekvő fiút.Lassan felnyitotta szemeit és fájdalmas arccal nézett rám.Nyilván a fájdalom belenyilalt a karjába.Finoman megérintettem az arcát és égig simítottam rajta.Felkeltem és nyújtóztam egy nagyot.Maffia is ugyan úgy cselekedett az ablakban.Lementem,hogy reggelit csináljak,de Castiel meg sem mozdult.

-Te nem jössz enni?Nem vagy éhes?

-Nem.Vasárnap nem szoktam enni...vagy legalább is nem sokat.

-Azért nem árt.-biccentettem oldalra a fejem és megfogtam a vállát-Éhen akarsz halni?

-Erre még nem is gondoltam...de nem,az rosszabb.Csak egyszerűen nincs étvágyam.

-Hát jó,te tudod!De ha éhes vagy szívesen csinálok neked kaját!-mondtam és lassan becsuktam az ajtót.Maffia a tálkájánál ücsörgött.Gondolom a cicaajtón jött be.

Megettem és elkezdtem rántottát sütni.Hamarosan Castiel is lejött és leült az asztalhoz.

-Kaphatok én is?-kérdezte miután fejét letette az asztalra.

-Ha kérsz...

-Kérek...

Mosolyogva elé tettem egy tányérral és én is elkezdtem lapátolni.Épp befejeztem a mosogatást,amikor hazaért a fiú édesanyja.

-Ugye nem volt semmi probléma?

-Nem,semmi nem volt.Szerintem felöltözök és megyek is,ha nem gond..

-Persze,menj csak!Köszönöm a segítséget!Örülök,hogy van valaki akiben a fiam és én is megbízok!

-Az lenne a legjobb,ha tudnám hogy segíthetnék neki!-sóhajtottam-Rossz látni,hogy ennyire fáj neki a múlt!

-Szerintem ha türelmes vagy vele,az lesz a legjobb!-tette a vállamra a kezét-Én nem fogom elmondani mi történt,mert ha ő mondja,akkor talán jobban megérted a fájdalmát!Ne aggódj,biztos sokat fogsz tudni segíteni neki!-mosolygott.

Csak bólintottam és elmentem átöltözni.Hamarosan már otthon ültem a kanapén.Anya még csak akkor tápászkodott fel az ágyból.Kikötötte,hogy ma megcsinálja a hajam,mert megint gubancos.El is ment a fésűért én pedig lekváros kenyeret kentem.Épp lenyalogattam az eperdzsemet,amikor Rosa meglökött hátulról.Kiderült,hogy anya most engedte be.Mivel megijesztett és meglökött,enyhén felvágtam a szám.Vagy is nem vágtam fel,csak kicsit véres lett,a késsel együtt.Hamar felitattam a vért és miközben anya barna fürtjeimet tépte végighallgattam Rosalia mondókáját a leárazásokról és új ruhákról és hogy muszáj vele mennem vásárolni.

-Légszi,légyszi,léégysziiii!-könyörgött,amint anya befejezte a hajam.
-Addig úgy se hagysz békén,úgy hogy miért ne?
Úgy-ahogy rendbe hoztam magam és elindulhattunk a plázába.Út közben az embereket figyeltem.Csak most vettem észre,hogy a felnőttek,a velem egyidősek de még egészen kicsi gyerekek is szomorúak vagy komolyak.Ezidáig csak a boldog embereket láttam meg,de most,hogy egy számomra kedves barátom depressziós már másként látom a világot.Kicsit jobban odafigyeltem a részletekre.És csak most értettem meg,milyen is ha fáj valami,mélyen a lelkünkben.Az a fájdalom,ami az én pozitív oldalamat sebesítette meg.Elmélkedésemben barátnőm zavart meg,aki az első ajtó felé lökdösött.Leszálltunk az óriási,üvegfalú épület előtt.
-Mi van veled,hogy ráncigálni kell mindenhova?-morgott rám.
-Te mindig mindenkit rángatsz!"Maga mindig rángat!"-idéztem Wagner urat,az egyik kedvenc Rejtő könyvemből.
-Ez igaz..de gyere már!Sürgős vásárolhatnékom van!-sietett előre én pedig nagyon sóhajtva követtem.
-Irigylem a problémáidat!-szóltam amikor beértünk az egyik kedvenc,méregdrága üzletébe.
-Most miért?Egy kamaszlánynak mi problémája lehet?Mármint az olyanfajtáknak,mint én.
-Végül is-vakartam a tarkómat-te tényleg más vagy mint a többi lány!
-Na látod!-nevetett és bevitt egy tucat ruhát egy fülkébe.Néha ha bizonytalan volt,kikérte az én véleményemet.Rosa már csak ilyen.Mindig kioktat mindenkit,hogy mi áll jól nekik,de saját ruházatában bizonytalan.
Épp egy cipős bolt felé vette az irányt,ahova már nem voltam hajlandó elkísérni,inkább egy zeneboltba mentem.Mindig is akartam zenélni,de semmilyen hangszeren nem tudtam játszani.Legfeljebb zongoráz,de mostanra már szerintem alig-alig tudnék eljátszani valamit.Épp 4 papírtáskával a kezemben nézegettem a gitárokat a kirakatban,amikor Lysander hangját hallottam meg.A hang irányába fordítottam a fejem.Lys nem egyedül jött:egy fekete árnyék követte,közvetlen mellette és neki magyarázott.Egyből felismertem Castielt.
-Ugyan,nem árt ha néha kimozdulsz!A pszichológus is azt mondta,hogy a környezet változás rengeteget javít az állapotodon!Ha már kirándulni nem volt kedved!-magyarázta a ezüstös hajú fiú Castnak a meglátását.De ő másfele figyelt.Csak lefele szegezte a fejét és szokásához mélyen elgondolkozott.Fejét kapucni nyelte el,menet közben összehúzta magát,pulóvere zsebébe rejtette kezeit.Lysander hiába beszélt neki.Felemelte fejét és kikandikált a vörös tincsek alól.Amikor odaértek felém Lys megállított és megkérdezte hol van Rosalia.
-Honnan tudod,hogy vele jöttem?
-Általában ő rángat el a plázába és ő aggat tele papírtáskákkal.
-Igaza van.-nevettem-Valamelyik cipőboltban kell keresned.-böktem az üzletek felé.
Megköszönte,majd otthagyott minket a sápadt Castiellel.Ő csak némán nézte a kirakatokat.
-Tudsz játszani valami hangszeren?-törtem meg a kettőnk közti csendet.
-Igen,gitáron.De ma már nem nagyon szoktam.
-Kár,szívesen meghallgattam volna,hogy játszol!

Csak csöndben bólintott.Közelebb léptem hozzá.
-Minden rendben?
-Persze.Mi különösebb bajom lenne?
-Ez igaz.Csak nehéz megszokni,hogy te más vagy,mint a többiek.
-Idővel te is hozzászoksz.Akárcsak Lys.Gyerekkorom óta ismert és tudta,milyen voltam egy-másfél évvel ezelőtt.Ő hamar megszokta az egész helyzetet.
-Kinek volt ez a legnehezebb.
-Mondanám,hogy nekem,de akkor hazudnék.Minden bizonnyal édesanyámnak.Ő csak nemrég tette túl magát ezen.
Csak bólintottam,majd megláttam a két ezüstös hajú barátunkat,amint felénk jönnek.Rosalia kezében két táska lógott.Sóhajtozva átvettem tőle,tőlem pedig Cast vett el 3-at.
-Segítek,meg ne szakadj!3-3,ez így egyenlő!
-Köszi!Mindig én voltam Rosa málhása.
-Csodálom,hogy nem szakadt le a karod!Fél téglákat vásárol?
Körbenéztünk,de addigra a többiek már egy másik boltban válogattak.Most legalább Lyst kínozza,nem engem.Leültünk a padokra.
-Jól vagy?Sápadtnak tűnsz!
-Persze,semmi bajom.Csak kicsit kavarog a gyomrom.-mondtam hasamra téve a kezem.
-Ebédeltél?Lehet az a bajod!
-Aha,ettem amíg Rosa vásárolt.
Oldalra fordította a fejét és elnézett egy darabig.Éreztem,ahogy arcom egyre sápadtab,kezdtem rosszul érezni magam.Észre sem vettem,hogy hazafele tartunk a fiúkkal.Castiel hazakísért,mert látta,hogy szarul vagyok.Már szédelegtem,össze-vissza mentem az utcán,mint valami részeg.Hirtelen megragadta a karom és közel húzott magához.
-Biztos valami rosszat ettél...-szólalt meg.Csak bólogatni tudtam.
A vállamat átkarolva kísért egy darabig,majd egy idő után,amikor úgy-ahogy felvállalhatóan tudtam menni elengedett.Egymás mellett cammogva mentünk,amikor a földre rogytam.Nem bírtam tovább menni.Szörnyen rosszul voltam.Cast leguggolt mellém,aztán minden elsötétült.

*
Aggódtam érte.A karomban feküdt,aléltan,sápadt arccal és még a viharfelhők is gyülekeztek.Amint az eső elkezdett csöpögni gyorsan felvettem a karomba úgy siettem hozzájuk.Az eső már szakadt,így leálltam egy kapu alá.Levettem a pulcsimat és betakartam vele,meg ne ázzon.Arcát felém fordítottam,így le tudtam takarni a kapucnival,anélkül,hogy az orrát vagy a száját is letakartam volna.Ekkor újból elindultam.Mellettünk egy ház villámhárítójába belecsapott a villám és az ég is eszeveszettül dörgött a fejünk felett.Végre elértem a házuk ajtaját.Csak a lábammal tudtam kopogtatni.Az édesanyja kinyitotta az ajtót,de el is sápadt,amikor meglátta a karomban a lányát.Behívott és letettem az ájult lányt a kanapéra.Elmondtam,hogy biztos valami rosszat evett,nem lehet nagy baja.Felhívta az orvost,én pedig ott maradtam Annie mellett.Fel akartam venni a pulcsim,de ő görcsösen szorította kis kezével,majd lassan felnyitotta gyönyörű,sötétzöld szemeit.Rám emelte tekintetét.
-Kösz hogy hazahoztál!
-Ugyan!Nem hagyhattalak ott az utcán,főleg így hogy vihar van és besötétedett!De ha nem baj,én megyek haza.
-Persze,menj csak!Itt a pulcsid!-nyújtotta felém a ruhadarabot.
Felvettem a pulóvert és elbúcsúztam tőle,majd hazasiettem.

*
A kanapé mellett egy láncot találtam,amikor fölkeltem.Biztos Castiel hagyta el.Holnap visszaviszem neki...Kíváncsi vagyok,hogy honnan van neki.Lehet nem is az övé,talán csak kapta.Egy kis dögcédula volt,de egyáltalán nem az ő neve állt rajta,elgondolkoztam.Kié lehet?